Komárom és Esztergom

A történelem folyamán az országhatárok, a közigazgatási határok sokszor változtak. Úgy érezzük, hogy megyénk története érthetetlen lenne azoknak az országhatáron kívüli részeknek az ismerete nélkül, amelyek sok ezer éven keresztül szoros összefüggésben voltak a mai Komárom-Esztergom megye területével.

Az emberi lét korai emlékeivel találkozunk Vértesszőlősön, őskori emlékek szinte minden településünkön előkerültek. A Duna északi partján a neolitikumban találjuk meg az emberi tevékenység első nyomait, amely arra utal, hogy az itt élő emberek csiszolt kőeszközöket használtak, agyagedényeket készítettek, a földművelés és az állattenyésztés primitív gyakorlatát is ismerték.

Csiszolt kőeszközök a Dunán inneni területen elsősorban a Csallóközből kerültek elő: Nemesócsáról, Ekekői, Nagykesziről, Nagytanyról, Aranyosból, Csicsóról, Füssről, Kiskesziről, Kolozsnémáról. Kiemelkedő régészeti anyag került elő az elmúlt évtizedekben Süttőn és Nyergesújfalun. A bronzkor emlékei is megtalálhatók a történelmi Esztergom és Komárom vármegyék területén. A Dunán inneni területen Marcelháza, Kürt és még jó néhány község földje őrzi ennek a korszaknak az emlékeit. Esztergom határain túl igen gazdag bronzkori anyag került elő Bajnán, Kesztölcön, Nyergesújfalun, Süttőn, Tokodon. De Tatáról is bőséges anyagot ismerünk.

A régészeti emlékekhez a római korszakban csatlakoznak a történeti és a kőbe vésett írásos emlékek. Ekkor Brigetio (Szőny) a környék legnagyobb katonai központja lett. A római birodalom határa, a limes a Duna mentén húzódott. Az itt állomásozó római katonai alakulatok többször is átcsaptak a Dunán. Katonai erődítményeket emeltek a Duna túlsó partján, hogy a barbár népek támadása ellen védekezzenek. A mai Esztergomban, Solván hosszú ideig tartózkodott a filozófus császár, Marcus Aurélius, aki innen irányította a qádok és markomannok elleni hadjáratokat. A római birodalom 5. századbeli összeomlását a népvándorlás követte. E kor emlékei sok helyütt előfordulnak, így Kürtön és a Csallóköz több helységében is. Germán régészeti emlékek kerültek elő Epölön, Kesztölcön, avar régészeti anyagok Bajnán, Esztergomban, Tokodon. Emlékek sora bizonyítja, hogy a 6-10. század között döntően avar népesség élt területünkön.

A honfoglalás időszakából a dunántúli részekről van régészeti anyag. A Dunántúlt a honfoglalást követő években szállta meg a magyarság, majd kiterjesztette befolyását a Felvidékre, a Garam, Vág és Zsitva folyók mentén.

Mind Esztergom vármegye, mind Komárom vármegye létrehozása Szent István király nevéhez fűződik. Esztergom és Komárom esetében is a királyi várak ellátása, a várakhoz kapcsolódó szolgáló népek elhelyezkedése, a járható és áthidalható Duna adta az alapot a vármegyék létrehozásához.

Esztergommal szemben, a Garam partján álló hatalmas bényi földvárat a legújabb történeti és régészeti kutatás Szent István csapatainak gyülekező helyeként tartja számon. A szölgyémi sáncok szintén fontos szerepet játszottak a környék történetében.

Esztergom vármegye esetében a Dunán inneni részek lassabban települtek be. A 13. század végére az esztergomi érsekség és az esztergomi káptalan bírta a falvak többségét. Ezek korábban királyi és királynéi birtokok voltak. Komárom vármegye északi részén kisebb szerepe volt a királyi birtoknak, a királyi tulajdonban lévő vár mellett a Szabolcs, az Igmánd, a Csák, a Katapán (Koppány), a Szemere nemzetség rendelkezett jelentősebb birtokkal.

Mind Esztergom, mind Komárom példája egyértelműen mutatja azt a királyi szándékot, hogy a fontos települések ellátásáról, a gazdálkodás körülményeinek megteremtéséről intézkedjenek.

A tatárjárás előtt alapították a bényi premontrei prépostságot, s ekkor készült az Árpád-kori magyarországi templomépítés egyik csodálatos alkotása, a ma is álló templom.

Komárom vármegye Dunán inneni településeinek zöme már az Árpád-házi királyok idejében is létezett: Alsógellér, Apácaszakállas, Aranyos, Bogya, Csicsó, Csúz, Dunaradvány, Dunaújfalu, Ekecs, Ekei, Füss, Guta, Hetény, Izsa, Izsap, Keszegfalva, Kolozsnéma, Kürt, Madar, Megyercs, Nagykeszi, Nagymegyer, Xagytany, Nemesócsa, Perbete, Szemere, Szimő, Turiszakállas, Udvard neve található. Árpád-kori település volt Komárom vármegye Dunán túli járásaiban: Kisbér, Ács, Császár, Csép, Dad, Igmánd, Mocsa,Szend, Szák, Ete, Ászár, Vérteskethely, a tatai járásban - Tata és Tóváros mezővárosok mellett - ugyancsak tucatnyi település létezett már az Árpád-korban. Tatán és Tóvároson túl ki kell emelni Almás és Neszmély községeket.

Árpád-kori település volt Esztergom vármegye későbbi esztergomi járásában, a Dunántúlon: Abony (Szentkirály), Ákospalotája, Bajna, Bajon, Bajót, Básztély, Bercse, Berény, Bikol, Bille, Csabja (Kiscsaba), Csitri, Csév, Csolnok, Dág, Dorog, Ebszőny, Epöl, Esztergom /vár, szabad királyi város, Fenyérd, Kovácsi, Libár, Örmény, Peszér, Petyen, Szamár, Szentgyörgy, Szentistván, Szentkirály, Szentlázár, Szentmáriamező, Szentpál, Szenttamás, Sziget, Tapolca, Újfalu, Újváros, Úrkút/ Gyermely, Gyilok, Gyulafenyér, Héreg, Kápa, Kesztölc, Kirva, Kövi, Lábatlan, Mány, Marót, Mogyorós, Munkád, Nyika, Nyírmái, Ogan, Örs, Örsej (Csamaszombata), Pél, Piszke, Ráb, Rád, Sáp, Sártvány, Somodor, Sümeg, Süttő, Szalánka, Szental- bert, Szomor, Tardos, Tarján, Tát, Tobold-sziget, Tokod, Töttös, Udvarnok, Újfalu, Úny, Vadács, Vadas, Valmot, Vicsep, Vigan, Zalazsom, Zsidód.

A Dunán inneni részen, a későbbi párkányi járás területén nem volt ennyire sűrű az Árpád-kori településrendszer, ami a királyi vár Dunán túli fekvéséből is következik: Arad, Bart, Béla, Bény, Búcs, Csenke, Ebed, Ecsed, Farnad, Gombás, Gyarmat, Gyiva, Hidegkút, Hort (Virt), Kakát, Karva, Kéménd, Keszi, Kéty, Kicsind, Köbölkút, Kövesd, Kural, Libád, Mocs, Muzsla, Nána, Ölved, Ösztövér, Patacs, Sárkány, Szép, Szőgyén, Tata. (Nem azonos a Komárom vármegyei Tatával!)

A két vármegye Árpád-kori településein túl az évszázadok közigazgatási változásai miatt további hasonló korú településeket is találunk a mai megye területén. Ilyenek például Pilis vármegyéből Ákos- palotája, Dömös, Marót, Bitócz és Kesztölc, és folytathatnánk tovább felsorolásukat. Veszprém vármegyéből Bana, Bársonyos, Kerékteleki, Bakonybánk, Bakonyszombathely, Hánta, Réde, Ácsteszér, Aka és Csatka, Fejér vármegyéből Bakonysárkány, Majk, Cset (Oroszlány), Gesztes, Vitány, a Hont vármegyei Helemba.

1270-ben V. István a mindenkori esztergomi érseknek adományozta az Esztergom vármegye örökös főispánja címet.

1301-et követően előbb Kőszegi Iván, a Vencel pártján álló főúr, majd Csák Máté tartományúr pusztította a Károly Róberthez hű érsekségi birtokokat, illetve a Károly Róbert párti főurak birtokait. 1301-ben Kőszegi Iván elfoglalta az esztergomi várat. Tamás esztergomi érsek kiállt Károly Róbert mellett.

A királyi hatalom megerősödése után az esztergomi érsekek hatalmát jól mutatta, hogy Nagy Lajos nápolyi hadjárata során Telegdi Csanád érsek 1347-ben királyi helytartó lett. Utódai több zsinatot tartottak Esztergomban, 1453-ban Széchy Dénes újjáépíttette az esztergomi székesegyházat. Vitéz János esztergomi udvara európai hírű volt. Az érsek 1471-ben szembefordult a királlyal, aki bebörtönözte. Bakócz Tamás 1506-1511 között megépíttette a Bakócz kápolnát. X. Leó pápa az esztergomi érsek prímási és követi méltóságát végleg megerősítette 1513-ban.

1526-ban a mohácsi csata után a török csapatok a Duna bal partját végigpusztították Esztergom vármegyében, és már Komárom vármegyébe is betörtek. 1543-ban Esztergom török kézre került, a vármegye vezetése is elmenekült, hollétéről évtizedekig nem tudunk.

1543 után pár évvel a törökök Esztergommal szemben, Párkánynál egy erődöt emeltek, s a török lovascsapatok innen kiindulva hatalmas területet raboltak ki, adóztattak. Hosszú évtizedeken keresztül Érsekújvár mellett Komárom és Tata volt az a két magyar végvár, amely a török támadásoknak útját állta.

Komárom soha nem került török kézre.

A török alatt a dunántúli részekről kisöpörték a magyar adószedőket, így a 16. század folyamán készült összeírásokban egyetlen dunántúli faluval sem találkozunk. Esztergom vármegye Dunán inneni területeiről magyar részre adózott Muzsla, Gyarmat, Búcsú, Kéménd, Magyarszőgyén, Németszőgyén, Vásár- hely, Bart, Ölved, Kural, Farnad, Köbölkút, Újfalu, Bátorkeszi, Sárkány, Álsóbény és Felsőbény. Az adószedők Komárom vármegyében sem juttottak túl a Dunán.

Esztergom vármegye legnagyobb birtokosa az érsekség volt. Komárom vármegyéből Kürt, Perbete, Bajcs, Anyala, Naszvad, Imely, Martos, Szimő, Nagygúta, Kisgúta, Bálványszakállos, Keszegfalva tartoztak hozzá. Királyi birtok volt Ekecs, Nagymegyer, Izsap, Markháza, Várbogya, Felsőgellér, Alsógellér, Vártany, Megyercs, Gadóc, Őrs, Újfalu. Komárom vára és környéke. Egyéb birtokosok tulajdona volt: Kolta,

Szemere, Jászfalu, Csúz, Für, Gyalla, Madar, Marcelháza, Kurtakeszi, Pat, Szentpál, Aranyos, Felsőbök, Ekel Érsekiéi, Nagykeszi, Kiskeszi, Néma, Felsőcsicsó, Kisfüs, Nagyfüs, Kistany, Nemesócsa, Pusztaócsa, Egyházasszakállas, Szilas, Felsőszakállos.

Az érintett területeket két részről is adóztatták: mind a török, mind a császári csapatok beszedték az adót A Párkány és Érsekjúvár között Magyarszőgyénben emelt palánk hosszú évtizedeken keresztül állt ellen a török támadásnak.

1606-ban a zsitvatoroki, 1625-ben a hidasgyarmati, 1626-ban a szőnyi békét Komárom vármegye területén kötötték meg. Esztergom vármegye nemesi közgyűlése bizonyíthatóan 1618-tól Érsekújvárott ülésezett, az esztergomi nemesek a várban szolgáltak mint végvári katonák és tisztek. 1653-ig van ennek írásos nyoma, de feltehetően 1663-ig tartott ez az állapot.

1663-ban a törökök elfoglalták Érsekújvárt, így jelentős nyugati terület került uralmuk alá. Az érsekújvári vilajet kiterjedt a korábbi két vármegye Dunán inneni területeinek nagy részére Komáromot és a Csallóközt leszámítva.

Komárom vármegye folyamatosan működött, Esztergom vármegye nemesi közgyűlése a török kiverése után 1696-ban szerveződött újjá. A Rákóczi szabadságharc idején tevékenységük megszakadt. Esztergom 1710-ben, Komárom vármegye 1712-ben alakult újjá.

Az ezt követő évtizedekben jelentős számban telepítettek az elnéptelenedett falvakba németeket és szlovákokat.

A két vármegye népességéről képet ad az 1784-1787-es népszámlálás. A Dunán inneni falvak, mező- városok közül kiemelkedik Bátorkeszi 1635, Bucs 1017, Farnad 1159, Magyarszölgyén 1326, Muzsla 1611, Nagyölved 1270, Németszölgyén 1074 fővel: a Komárom vármegyei települések közül: Csúz 1195, Ekei 1099 Guta 3488, Kürt 1571, Madár 1095, Ó-Gyalla 1361, Perbete 1885, Szemő 1069, Szent Péter 1773, Udvard 2559 fővel.

II. József 1786-ban összekapcsolta a két vármegyét és ideiglenes székhelynek Tatát tette meg. Ez az egyesített megye azonban csak az uralkodó haláláig maradt fent, 1790-ben a két vármegye ismét szétvált, korábbi központjaival: Esztergommal és Komárommal.

Mindkét vármegyét érintették a 19. század első felének változásai a napóleoni háborúk hatása, az adminisztrátori rendszer életbeléptetése. A vármegyék közönsége lelkesedéssel fogadta az 1848-as forradalmat, s 1848 májusában mindkét régi nemesi vármegye megszűnt, átadva helyét a vármegyei bizottságoknak. Komárom vármegye bizottsága a szabadságharc végéig működött, a másikat megszakította az 1849 január 15-i császári katonai megszállás. Esztergom megye forradalmi bizottmánya, amely az Országos Honvédelmi Bizottmányt támogatta, a megye székhelyen alakult újjá, majd Bátorkeszibe és Komáromba költözött.

A szabadságharc leverése után mindkét megyében császári-királyi biztos vette át a megyei apparátus irányítását.

1851-ben a Dunán túli részeket Esztergom székhellyel Esztergom vármegyeként, a Dunán inneni részeket Komárom székhellyel Komárom vármegyévé szervezték. Az így kialakított két megye 1860-ig működött, amikor az októberi diplomát követően egy rövid átmeneti időszakra ismét az 1848-ban választott vármegyei bizottmányok jöttek létre. 1861-től újra szoros központi irányítás alatt működött a két megye. A kiegyezés eredményeként kezdték meg működésüket ismét a választott vármegyei törvényhatósági bizottságok.

1896-ban Esztergom megszűnt törvényhatósági jogú városként működni, de szabad királyi város maradt, betagolták a vármegye szervezetébe. Ekkor csatolták vissza Esztergom vármegyéhez a 17. század végétől enklávéként Komárom vármegyéhez tartozó Lábatlant és Piszkét.

A két vármegye helyzetében alapvető változást hozott az 1918-as háborús vereség. 1919 januárjában a csehszlovák légió csapatai szállták meg Komáromot és Párkányt. A Magyarországi Tanácsköztársaság kikiáltása után a közlekedést is megszakították a csehek a dunai hidakon. Esztergom vármegye munkás- tanácsa és direktóriuma Esztergomban, Komárom vármegye direktóriuma Komárom-Újvárosban alakult meg, majd működött Szőnyben és Tatán is. Mind Esztergom, mind Komárom vármegye két részre szakadt a trianoni döntés miatt, Magyarország része maradt Komárom vármegye 92 községéből 44, 1439 négyzetkilométernyi területtel, Esztergom vármegye 48 községéből pedig 22, 532 négyzetkilométernyi területtel. 1919-ben néhány hónapig Komárom vármegyét a győri alispáni hivatal irányította, majd 1919-ben Komárom-Újvárosban megalakult csonka Komárom vármegye alispáni hivatala. 1920-ban választották meg a törvényhatósági bizottságot.

Az új országhatár kijelölése után gazdaságilag tarthatatlanná, közigazgatásilag értelmetlenné vált a "csonka vármegyék" fenntartása. Ezért egy, a csonka vármegyéket érintő törvénnyel, létrehozták a Komárom-Esztergom közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyét. Székhelye az egyetlen megmaradt város, Esztergom lett.

1938-ban, az első bécsi döntést követően újjáalakult - a párkányi járás visszacsatolásával - Esztergom vármegye és Komárom vármegye is. Ez utóbbi területe jelentősen megnövekedett, s immár nem négy, hanem hat járást foglalta magában: nevezetesen: dunaszerdahelyit, gesztesit, komáromit, ógyallait, somorjait, tatait.

A második világháborúban elszenvedett vereség, a moszkvai ideiglenes fegyverszünet kötelezte a magyar hatóságokat az 1937. december 31-i állapotok visszaállítására.

A nemzeti bizottságok hosszas vitái nyomán 1945. augusztus 28-án ismét Esztergomban alakult meg Komárom-Esztergom vármegye Törvényhatósági Bizottsága. A vármegyének három járása volt: az esztergomi, a gesztesi, a tatai. A lakosság nemzetiségi összetételében változást hozott a németek kény- szerkitelepítése és a szlovák lakosságcsere.

1947-ben négy bányásztelepülésből megalakult a megye harmadik városa, Tatabánya. Egy 1949-es döntéssel 1950-ben létrejött Komárom megye, amelynek új székhelye Tatabánya lett, bár a Megyei Tanács apparátusa csak 1952-ben tudott ide átköltözni. Az esztergomi járás neve dorogira változott, s a járási tanács Dorogon alakult meg. A gesztesi járás neve komáromira változott, s 1950-ben kilenc községet kapcsoltak hozzá Veszprém megyéből, további egyet pedig - Bakonysárkányt - Fejér megyéből.

1954-ben két új városa lett a megyének, Oroszlány és Tata. Jelentősebb közigazgatási változásra 1974. december 31-ével került sor, amikor kísérleti jelleggel megszűnt a Komárom Megyei Tanács V.B. Tatai Járási Hivatal (1971-től működtek a járási tanácsok és végrehajtó bizottságaik helyett a Hivatalok).

A falvakat Tata, Tatabánya és a Megyei Tanács V.B. közvetlen ellenőrzése alá helyezték. 1984. december 31-én megszűntek országosan a járási hivatalok és városkörnyékiség intézménye alakult ki, mely 1988-ig működött. Az 1980-as években a megye három nagyközsége emelkedett városi rangra: 1984-ben Dorog, 1986-ban Kisbér, 1989-ben pedig Nyergesújfalu. A mai Komárom-Esztergom megye keresztény egyházigazgatása hűen tükrözi a történelem során bekövetkezett közigazgatási változásokat. A római katolikus egyháznak négy egyházmegyéje osztozik a területen. Nevezetesen az Esztergom-Budapesti főegyházmegye, a Győri egyházmegye, a Veszprémi egyházmegye és végezetül a Székesfehérvári egyházmegye. A kevesebb számú evangélikus összefogására a Fejér-Komáromi egyházmegye, a reformátusokéra a Komáromi egyházmegye hivatott.

A közigazgatási és az egyházmegyei beosztást és azok változásait a könyvben található térképek mutatják.

NÉPRAJZ

Komárom-Esztergom megye nem alkot sem földrajzi, sem néprajzi egységet. Nyugatról a mélyen benyúló Kisalföld síksága, délről a Bakony, keletről a Vértes és a Gerecse dombjai, völgyei határozzák meg természetföldrajzi adottságait. Több nemzetiség él e területen. A 71 községből 21-ben élnek jelentős számban németek és tízben szlovákok.

A terület néprajzi kutatása aránylag későn, csak az 1920-as években indult meg. Elsőként Bátky Zsigmondnak a Föld és Ember című folyóiratban megjelent tanulmányai foglalkoztak e témával. A népi építkezés részletes leírását először Fél Edit Kocsról készített néprajzi monográfiájában olvashatjuk. Hosszabb szünet után, az 1970-es években Filep Antal a kisalföldi kutatásait megörökítő munkájában említette Komárom megyét. Ugyanebben az időben készítette a megye községeiben - még el nem bontott épületekről - vázlatait Tóth János. (E rajzokat a Szentendrei Szabadtéri Múzeum őrzi.)