A korai időkben a Duna menti táj lakói nemzetségi közösségekben éltek. Az eredeti településhálózat tehát sok kicsi, vérségileg összekapcsolt, nemzetségi faluból állt. A későbbi társadalmi fejlődés során a vérségi kapocs meglazult, maga a falu is összetettebbé vált, nem csak egyetlen nemzetség telephelye lett. A 13. századtól a kis települések népe nagyobb településekbe, mezővárosokba tömörült

Esztergom környéke tele van kisebb-nagyobb szigetekkel és Duna-ágakkal, amellyel a környék lakói, állattenyésztői, halászai, a földeket művelő közösségek igyekezett együttműködni. Eleinte nem csak a (szántó)föld, hanem a folyó és környékén kialakított fokrendszer működtetése és az ehhez kapcsolódó ártéri haszonvételek jelentették a gazdálkodás alapját.

"Az ember nem győzte le a természetet, hanem a szó igazi értelmében együttműködött vele. Az árvíz hasznát felismerve, kiterjesztette annak hatásait, és kihasználható áldásait. E munkálatok kezdeti rugóját a halászat területén kell keresnünk, de hamarosan felismerhették e vízvezetés hasznát az állattenyésztés, rét- és legelőgazdálkodás, halivadék-szaporítás, gyümölcstermelés, közlekedés, árvízvédelem és az ellenség ellen való védekezés területén egyaránt. (...) E vízgazdálkodási mód a lehető legkisebbre csökkentette annak a valószínűségét, hogy a nagy és hirtelen erejű árvíz rombolhasson és pusztíthasson." Idézet Andrásfalvy Bertalan Duna mente népének Ártéri gazdálkodása című könyvéből 

A XVIII. században felszámolt ártéri gazdálkodás lényege az, hogy a tájban élő és gazdálkodó ember, árvíz idején nem védekezően viszonyult az árvízhez, hanem úgy, hogy az a folyónak teljesen helyénvaló életjelensége, akár az ember ereiben a vér áramlása. Az ember számára sem túl jó, ha elzáródik egy ér, így a folyó és a hozzá kapcsolódó táj és a benne élő ember számára sem jó hosszú távon az ilyen érelzáró stratégia. E gazdálkodási formában cél volt árvizek idején az áradó folyó vizét minél nagyobb területre szétvezetni, szétteríteni, megelőzvén a rendkívül magas vízszintek kialakulásából eredő pusztítást és károkozást.

Az ember keze munkájára itt is szükség volt, hiszen a folyó által épített parti háton – eltérő magasságából adódóan, alacsonyabb részein – kilépett a víz az ártérre. Később, amikor az árvíz elkezdett visszahúzódni, a parti hát legalacsonyabb pontja magasabban volt jóval, mint az ártér legalacsonyabb pontja, így szükségszerűen kint maradt az ártéren egy bizonyos vízmennyiség, aminek nem volt kapcsolata a főmederrel. Ez a kint rekedt víztömeg az idő előre haladtával egyre inkább oxigénszegény állapotba került, posvánnyá vált, a benne lévő élőlények elpusztultak. A tájjal élő ember azonban ezt felismerte és a parti háton a lehető legalacsonyabban utat nyitott az ártéren maradt víz folyómederbe való visszajuttatásának céljából, így megelőzve a fentebb leírt két, gondot okozó jelenséget. Így árvíz idején, alulról, csendesen töltötte fel a folyó az árteret, és maradéktalanul vissza is jutott az árvíz levonultával a folyómederbe.

Az ártér azonban nem maradt kihasználatlanul így sem, hiszen a többé-kevésbé rendszeres árvizek öntözték ezt a területet, emellett nem tartott soha olyan sokáig a vízborítás, ami az ártér élővilágára károsan hatott volna. Az élővilág ugyanis a vízborításhoz igazodva alakult ki. Ezt az itt élő emberek fel is ismerték és ki is használták, tájnak megfelelően, itt ugyanis nem szántóföldi növénytermesztéssel próbálkoztak, hanem legelők, kaszálók, gyümölcsösök, ártéri erdők, halászat és kertészkedés jelentette számukra a megélhetést (ANDRÁSFALVY B. 2007). A történeti források alapján látható, hogy az ártéri gazdálkodásnak valóságos kultúrája alakult ki területünkön.

A népességnövekedéssel aztán együtt járt a mezőgazdasági termelés tájszerkezettől való elkülönülése. Egyre növelték a megművelhető földterületeket. Az új nehézekével új területmérték született, a hold, az a terület, amelyet egy nap alatt fel lehetett szántani. Szántásra ökröket és lovakat egyaránt használtak. A borona az elszórt vetőmag eloszlását tette egyenletesebbé. A földeket két részre osztották: az egyikbe gabonát vetettek, a másikat ugaron hagyták, itt legeltették az állatokat. Az ugar volt a tulajdonképpeni “nyomás”, amely arra utal, hogy az ugart a legelő állatok megtaposták, megnyomták – és természetesen trágyázták is. Az ugar nem műveletlen földet jelentett, mint a parlag, azt többször is felszántották, előkészítették a következő évi vetésre.

Ezt követte a háromnyomásos földművelési technika, ahol a földet három egyforma részre osztották. Az elsőbe ősszel gabonát vetettek (búzát, rozsot), a másodikba tavasszal árpát, zabot vagy zöldséget (babot, borsót, lencsét), a harmadik nyomást pedig ugaron hagyták. A vetéstervet évente forgatták, így maradt meg a talaj termőképessége.

Mind a két-, mind a háromnyomásos gazdálkodás rendszert adott a földművelésnek: megszabta a szántók és a közösen használt ugar helyét, a szántókba vethető növények fajtáját, a földek éves forgását, sőt azt is előírta, hogy a parasztoknak hányszor és mikor végezzék a különböző mezőgazdasági munkákat. Ezt a rendet elsősorban a külterjes állattartás érdekei határozták meg. A gabonával bevetett nyomásokat aratásig kerítés vagy árok védte a legelő jószágoktól, aratás után pedig az állatok előtt megnyílt a tarló. Ha valaki később érő növényt vetett volna a szántóterületre, akkor annak lábon álló termését az állatok megtaposhatták volna, és ha valaki különc módon bevetette volna az ugar egy részét, az hasonló veszélyt jelenthetett a termésre. Adott volt tehát a faluban élő családok munkavégzési rendje.

A szántók nemcsak nyomások, hanem dűlők szerint is szerteszét feküdtek a falu határában, vagyis a háromnyomásos gazdálkodás esetében a falu határát nem két szántóra osztották, hanem annyi dűlőre, amennyit a természeti környezet megkívánt. A dűlőket a parasztcsaládok száma szerint tovább parcellázták, egy-egy családnak tehát a falu határában annyi parcellája volt, ahány dűlőt kialakítottak. 

Míg a talajváltó gazdálkodásban egy parasztcsalád eltartásához kb. 9 hektár föld kellett, addig a háromnyomásos gazdálkodásban ehhez már elegendő volt másfél hektár! A bőségesebb termés változatosabbá tette a táplálkozást, sőt már felesleg is keletkezett, amit piacra lehetett vinni. A gabona mellett a legfontosabb árucikk a bor volt, amelynek termesztésével egész tájegységek foglalkoztak. A felesleg a városok piacaira áramlott, ez már képes volt eltartani azt az egyre gyarapodó kézműves, városlakó réteget is.

Falvainkban az 1900-as évek elejére megszűnt a gazdálkodás közösségi jellegére utaló háromnyomásos földművelés. A gazdák a hármas vagy a négyes vetésfogót alkalmazták. Az istállózó állattartás egyre nagyobb teret hódított, s biztosította a szántóföld egyharmadának évenkénti trágyázását. A szántóföld felszántását főleg fagerendelyes ekével végezték, de egyre jobban elterjedt a vaseke, az ún. Vidats-eke. Két módon végezték a szántást: szét- és összeszántás. Ezt általában felváltva alkalmazták. Vetés előtt a szántást vasfogú faboronával megfogasolták, fahengerrel elsimították, hogy a vetőgép egyenletesebben vethessen. A vetésre szánt gabonát vagy kukoricát már a betakarításkor különválasztották. A búzát vetés előtt rézgálicból készült oldattal csávázták. Az első világháborúig általános volt a kézi vetés.

Az 1920-as évektől több gazda közösen vett vetőgépet, s gyorsan elterjedt a használatuk. A bevetett földet meghengerezték. A nagyon dús zöld vetést fogasboronával megboronálták. A Szent Márk napi búzaszentelés a falvakban gyakorlat volt. A beérett gabonát Péter Pál napja körül kezdték aratni. Először a rozsot, majd az árpát, végül a búzát és a zabot aratták. Az aratásra a kisgereblyével felszerelt kaszát használták. A markot sarló segítségével szedték és kévekötőfával kötözték kévébe. A kévéket kepébe rakták össze. Egy kepébe 13 kéve gabona került, a legfelső kévét papnak nevezték. A kepékbe rakott gabonát egy hét után behordták az udvar végén levő szérűre. Itt asztagba rakták. A cséplés járgányos módja az 1900-as évek elejére megszűnt, általánossá vált a gépi cséplés. Eleinte gőzcséplőgépet, majd 1920-tól benzinmeghajtású motoros cséplőgépet használtak. 1912-től fokozatosan elterjedt a villanymeghajtású cséplőgép. A vetőmagot megtisztítva és zsákolva külön helyre tették. A többi gabona - a 20. század elején már nem használtak gabonavermeket - kiöntve vagy zsákokban a ház padlására került.

A kapásnövények közül legfontosabb volt a kukorica. Kézzel, majd az 1930-as évektől géppel vetették. Boronálták és hengerezték. Ekekapát is használtak. A kukorica mellett kisebb területen burgonyát (rózsa-, ella- sárgakrumpli), répát vetettek. A századfordulón megyénk falvaiban kevesebb cukorrépát termeltek mint takarmányrépát. Ez összefüggött a szarvasmarhatenyésztés növekedésével. A takarmányrépának marharépa) két fajtáját termelték: a "sárga olajbogyót" és a "vörösfejű" marharépát. A kapások gondozása nagyon munkaigényes. A család minden tagját bevonták a kukorica kapálásába és a répa egyelésébe. Általánosan elterjedt volt a részesművelés. A kukoricát negyedéért, a burgonyát nyolcadáért szedték.

Zöldséget az ún. házfolyáskertekben és kisebb mértékben a külső kertekben termeltek. Kivételt képezett Kocson a határban nagy mennyiségben termelt sárgarépa az 1930-as években. A háznál levő kiskertek nagysága egy-egy gazdánál elérte az ezer ölet is.

A legtöbb faluban a zöldségfélék közül nagyobb területen káposztát termeltek. Erre utal több településen a Káposzta-völgy, a Káposztás elnevezés. Az 1900-as évek elején legfontosabb kerti vetemények voltak: a fokhagyma, a saláta, a zöldség, a sárgarépa, a vöröshagyma, a bab, az uborka, a paradicsom és a mák.

Tóvároson az 1900-as évek elején megjelentek a bolgárkertészek, akik a zöldség mellett főleg paprikát és paradicsomot termeltek. Az állatállomány jelentős mértékben megnőtt, ezért a szálastakarmányok vetésterületét megnövelték, legnagyobb területen zabosbükkönyt termeltek, ezt követte a lucerna, a csalamádé, a lóhere, a muhar és a baltacím. Kedvelt takarmány volt a zabszéna (Amikor a "zab hányta a fejét", lekaszálták takarmánynak). Az ipari növények közül a paraszti gazdaságokban az 1890-es évektől az első világháborúig egyedül a kender termelése volt számottevő.

Komárom-Esztergom megye szőlőtermelése - Bársonyos, Neszmély, Ászár - régóta virágzott.

A falut már középkorban messze földön híressé tette Nagy-Somló, Korma és Meleges zöldesbe játszó, aranysárga bora. Jellegében a nevezetes rajnaira emlékezteti a jó italok kedvelőjét. A későbbi évszázadokban Neszmély adta a nevét a Komárom, Esztergom, Fejér, Győr és Veszprém megye egyes tájait magában foglaló borvidéknek. E bor beéréséhez négy-öt év kell, ám érdemes gondos kezeléssel kivárni ezt az időt, a türelmet meghálálja ízével, zamatával, tükrös tisztaságával s nem utolsósorban szállíthatóságával.

A neszmélyi borok a török megszállás másfél évszázadában is megőrizték jó hírüket. A Komárom várába érkező diplomáciai küldöttségek tagjainak asztalára mindig bőven jutott belőlük, dicséretükől volt hangos a korabeli Európa a messzi nyugattól Konstantinápolyig. A hivatalos küldöttségek többsége Bécsből vagy messzebbről indulva hajón tette meg az utat Konstantinápolyig. A többnyire nagy kísérettel utazó diplomaták, valamint az utazók, felfedezők katonai biztosítását Füzitő–Dunaalmás–Neszmély térségében vették át a királyi-császári hajósoktól a törökök. Innentől ők garantálták biztonságukat. Ez a fajta átadás-átvétel mindig nagy ceremóniával járt. A feszültséget jól oldotta a felszolgált neszmélyi bor.

A filoxera járvány 1891-1892-ben érte el Komárom megye szőlőit. A domboldalakra ültetett régi szőlők 80 %-a kipusztult. Az 1900-as évektől amerikai vadalanyokkal újra betelepítették a régi szőlőhegyek egy részét.

A 19. században az állattenyésztés Komárom megyében Tatán volt a legfejlettebb. Esztergomban a szarvasmarha és a sertés, Komáromban a lótartás volt jelentős. A juhállomány az 1870-es évekig rohamosan emelkedett, de az 1890-es évektől fokozatosan visszaesett. A számosállatokat nézve legjelentősebb a szarvasmarha állomány volt. A gazdák leginkább a bonyhádi, az ún. "magyartarka" tehénfajtát tartották.