A római uralom aláhanyatlásával Vindobona elveszté határszéli erősség jellegét. Mi volt a sorsa a lakosságnak ezután, arról semmi tudomásunk nincs. Valószinű, hogy itt rómaiak és germánok húzamos ideig keverten tanyáztak, rettegésben élve a húnoktól és keleti góthoktól, míg ezek előnyomulván, Vindomina lakosságát – ez időben ez volt a város neve – megsarczolták s a hegyek közé menekülni kényszeríték, hol egy részök zárt helyiségekben a kereszténység diadaljelvényét tűzte ki, míg más részök a nyilt hegymagaslatokon hihetőleg Wodán és Thor, Hulda és Freya istenségeknek áldozgatott. Egy kőkoporsó, mely a Hofburg egy részének földéből került elő (1662), az egész, a mi a keleti góthok egykori ittlételéről tanúskodik.

A római műveltség e fészkének további élete fölé is sűrű fátyol borúl. Nincs róla tudomás, ha vajjon az avarok feldúlták-e s a szlávok megszállották-e. Csupán egyetlen egy monda említi, hogy Szent Rupert tanítványai itt egy kis kápolnát építettek. Nem tudjuk, vajjon Bécs lakott hely volt-e már, midőn Nagy Károly az Enns folyó meg a Bécsi erdő magaslatai közti meghódított területből az Ostmarkot alkotá, s midőn ez utóbbi ideiglenesen a magyarok, majd a németeknek ezen fölött a Lechmezőn kivívott döntő győzedelme után a Babenbergek frank nemzetségének kormányzata alá került. Csak egyszer, 1030-ik évben említik az altaichi évkönyvek, hogy Bécset a magyarok bevették. Ezután ismét egy századon keresztül még név szerint sem történik Bécsről említés, daczára, hogy a Lajtán inneni összes terület a német birodalommal állandóan egyesítve volt, s hogy továbbá e város közvetlen közelében bajor és frank telepítvényesek mívelték a földeket, kereskedők karavánjai vonultak erre Magyarország és a Kelet felé s a Lipóthegyen az őrgrófoknak lakása volt. A nép között azonban föntartá magát az a hagyomány, hogy Bécs folyvást fönnállott. A Niebelung-ének szerint Etzel király itt ünneplé a vendégek nagy csoportosúlása között mennyegzőjét Krimhildával:

„Tizenhét nap s megannyi éjjel tartott a nász, Ily vigalmat se tartott soha királyi ház”.

A fátyol csak a XII. század közepe tájén foszlik el. Mily meglepően hangzanak a krónikák és okmányok tudósításai az ez időbeli Bécsről! Minden arra mutat, hogy az egykori római telepen ekkor már eleven élet pezsgett, s hogy talaján a német műveltség fölvirágzásának itt egyik góczpontja alakult. Az Ötvös-utcza (Goldschmiedgasse), az Als és az ottakringi patak (a mély Graben) régi medre, a Salvator- és Roth-utcza között emelkedett a Péter-templom, a Szt. Rupertról, a Boldogasszonyról és a Szt. Pongráczról nevezett templomok, közel a mély Grabenhez az őrgrófok udvara. E terült új települések számára már szűknek bizonyult. A körfalakon kivül a keleti oldalon állott a város legbecsesebb emléke, az István-templom, birván a számára II. Henrik őrgróf által adományozott fő- és anyaegyház jogával. Ugyanez a fejedelem adá át a város nyugoti részén a mély Graben és az Als melletti Szent János temploma közt fekvő telekterület tulajdonjogát a Regensburgból ide hívott skót barátoknak, kik itt zárdát, zarándokok szállóházát és iskolát építettek, az iparosok települését elősegítették s a kereskedelmi összeköttetéseket Regensburggal szorosabbra fűzték. Hiszen Bécs vidéke, fekvése által fölötte kedvező helyzetű darab föld vala! A ligetek és erdők a vadászatnak, a folyóvizek által keresztülszeldelt mezők a földmívelésnek és marhatenyésztésnek, s a nyugot és kelet felé lépcsőzetesen emelkedő magaslatok a bortermelésnek jutalmazó jövedelmet biztosítottak. A Duna, meg az itt s a közvetlen közelben egymást metsző közlekedési útak Német-, Magyar-, Olasz-, Morva- és Lengyelország felé könnyűvé tették a kereskedőknek az árúczikkek kicserélését.

A XII. század közepe táján Bécsnek politikai állapotában is fontos változás történt. Az 1156. szeptember 17-éről kelt császári szabadalomlevél az Ostmarkot önálló, Bajorországtól teljesen különvált herczegséggé, a várost annak központjává, a felségjogok teljességével fölruházott fejedelmek székhelyévé tette. Valószinű, hogy még a XII-ik században építettek magoknak a Babenbergek a város déli oldalán, a városon kivül eső szabad térségen fejedelmi palotát. Itt keletkezett a Hofburg, ez hatalmas, mind a négy sarkán tornyokkal védelmezett épület torna-térrel és kerttel, körfalakkal és védő árkokkal, melyeknek főrésze, a Schweizerhofban, egész napjainkig fönnmaradt. Az őrgrófi palotában, az „am Hof”-on tartották ezentúl a tartományi fejedelmek a törvénylátó napokat, s e palota szolgált szállóhelyül a fejedelmi vendégeknek.

Politikai érdekek arra indították a fejedelmeket és a szolgálattevő nemességet, hogy váraikat ideiglenesen elhagyják s a fővárosba építsenek magoknak lakóházakat. Ezek jobbára a Burg nyugoti oldalán a fő-út (Hochstrasse, Herrengasse) két oldalán álltak. Hasonló okokból volt Bécsben lakása a püspököknek, kiknek egyházkerülete kiterjedt az új herczegségre, úgy szintén a tartományban alapított új rendeknek és zárdáknak is. A város falain belül találjuk a salzburgi érsek, a passaui, freisingi és seckaui püspökök, a klosterneuburgi, melki, göttweigi, heiligenkreuzi, zwettli, lilienfeldi, stb. apátok udvarait.

Ama szoros viszony mellett, mely a világi hatalom és az egyház között a középkorban fönnállott, nem maradhatott el az egyházi élet gyors kifejlődése a Babenbergek pártfogása alatt. VI. Lipót herczeg a Hofburghoz új épületeket csatolván, Szent Mihály templomát is fölépíté, hogy környezetének, a Burg körül lakó polgároknak és szolgaszemélyzetnek külön parochiájok legyen. E templom nagyságáról tanúskodik a mai napig fönnmaradt hajó. Nemes özvegyek és hajadonok Szent Jakab mellett, Constantia királyné, III. Béla király leánya a Weihenburgban menedékházakat alapítottak, melyekben az osztályukhoz tartozók a világtól visszavonúlva vezeklésekkel és kegyes cselekedetekkel végezhették be életüket. VI. Lipót behívta Magyarországból a hitetlenek elleni buzgóságuk által híresekké vált prédikátorokat (Domokos-rendieket). Palaestinából visszatérve, a Burg szomszédjában házat és kápolnát ajándékozott a minoritáknak, hogy ott a vallást és tudományokat ápolják. Midőn a német lovagok a pogány poroszok megtérítésére indított hadjáratuk alkalmával Ausztriába jöttek, VI. Lipót herczeg vendégszeretettel fogadta őket, miért is rend-házat építettek maguknak a Singerstrassén. Ugyanez idő tájban települtek itt meg a Szent János-rendi lovagok is. A város falain kivül keletkezett babenbergi telken, Erdbergben a Szent Pál temploma, a Magyarország felé vivő országúton a Szent Miklós templom, mellette szántóföldek és szőlőhegyek között a Szent Miklósról nevezett cistercita apáczák kolostora, a Wien folyó mellett a Karinthiai kapu közelében a Szent-lélek lovagok idegenek-szállója, Zeismannsbrunnban a Szent Ulrik templom, a Währingerstrasse közelében a Mária-Magdolnáról nevezett vezeklő apáczák kolostora, s a felső Werdben a Szent János temploma. Már VI. Lipót, birodalmi fejedelmi állásában ép oly erősnek érezvén magát, mint uralkodói helyzetében, el akarta tartományát választani a passaui egyházmegyétől, s Bécset egy újonnan alkotandó püspöki egyházmegye székhelyévé tenni.

Azonban a földesurak és püspökök, hűbéreseikkel és szolganépökkel, a zárdák egyházi személyzetökkel, a lovagrendű családok, a szabad földbirtokosok és háztulajdonosok nem voltak elegendők arra, hogy virágzó német községet alapítsanak. Ez okból a Babenbergek a lakosságnak azt az osztályát igyekeztek erősíteni, mely a kereskedésnek közvetítése, mesterségek űzése által az ifjú városnak főeleme volt. Német kereskedőket és kézműveseket törekedtek rábírni, hogy itt állandóan megtelepedjenek s Bécs ez által, kedvező fekvése segítségével, hatalmas lánczszemévé lőn a Kelet és Európa nyugoti része közti kereskedelmi forgalomnak. Ez okból nyertek mindenekelőtt a regensburgi kereskedők jogokat és szabadalmakat kereskedésük és személyes biztonságuk védelmére, s a flandriai festők bécsi polgárjogot.

VI. Lipót csakhamar ezután Bécsnek magának is megadta a megállítási szabadalmat, melynek értelmében mindazok a kereskedők, kik országaiba jöttek, kényszerítve voltak árúikat itt rakni le, s csupán polgároknak adni el. II. Frigyes herczeg a polgárok fő kereseti ágának, a bortermelésnek, előmozdítása végett megtiltá a magyar borok behozatalát, s a zárdáknak csak mérsékelt arányban engedte meg boraik kimérését. A belföldi ipar fejlesztése érdekében a kézművesek, kik a város területén letelepedtek, személy- és vagyonbiztonságot nyertek. Ilyetén módon fekteték le a Babenbergek az itt lakó nemesek, egyháziak és szolgák mellett az új városi község alapját, mely a telek- és háztulajdonosokban, a kereskedőkben és iparosokban nyerte kifejlődését, kik irásba foglalt előjogaik oltalma alatt hatalmas polgári osztálylyá erősödtek.

Bécs polgárainak már az 1198-ik évben külön törvénykezésök volt. A legbölcsebb és legtekintélyesebb polgárok gyakorolták a felügyeletet a piacz és az idegen kereskedőkkel folytatott üzlet, valamint az oltalmat a város tekintélyét és hasznát érintő minden ügyek fölött. VI. Lipót herczeg 1221-ben a polgároknak új városi alkotmányt adott; II. Frigyes császár, II. Frigyes herczeg kiközösítése után, kibővíté a város szabadalmait, Bécset közvetlen birodalmi kötelékbe vevé, lakosai mindenikének szabaddá tevé személyét, s megadta a polgároknak a jogot, hogy a Szent Istvánról nevezett iskola tanítóit ők ajánlják kinevezésre. Az utolsó Babenbergi, a császárral történt kibékülése után, atyja városi statutumát még nehány kedvezménynyel bővítve, újra érvénybe helyezé s a zsidóknak a város keresztény lakosaihoz való viszonyát szabályozá.

A jelzett körülmények folytán a város kiterjedése is növekedett. Kelet felé előmozdítá a terjeszkedést a Szent István templom fölépítése, az idegen kereskedők árúrakodója s a Magyarország felé vívő országút, nyugat felé a skót szerzetesek azon érdeke, hogy kerületüket hasznosítsák, dél felé a nemesség, a herczegi szolganép s az udvarral összeköttetésben állott polgárok lakóházai. A megnövekedett városi terület lassanként új bekerítést is nyert falakból, tornyokból és sánczokból, melyek mögül a polgárok fejedelmök jogait és saját biztonságukat könnyebben védelmezhették ellenséges támadások ellen. S a város mai területének határaihoz közel már községek állottak, mint Erdberg, Matzleinsdorf, Gumpendorf, Szent-Ulrik (Zeismannsbrunn) és Als, melyeknek zsellér lakosai közel érintkezésben álltak a várossal.

Bécs e körülmények folytán mindinkább kimagaslott a Duna melletti városok közül. A Hofburgban többször időzött a hatalmas hohenstaufi, Barbarossa Frigyes császár is. Örömviadallal üdvözölték a polgárok, midőn 1189. május havában fényes kiséretével oda bevonúlt, hogy daczára agg korának, az új keresztes-had élére álljon. Bécsre voltak irányozva Német- és Angolország szemei, V. Lipót herczeg idejében, mint a Minnesängerek és lovagjátékok központjára s mint arra a helyre, melynek közelében V. Lipót herczeg az Ausztrián keresztül menekülő Richard angol királyt elfogta. A herczegi palotában talált 1204-ben menedéket Imre magyar király özvegye fiával, Lászlóval s a hozzá hű maradt püspökökkel és főnemesekkel sógora, Endre herczeg üldözései ellen. Bécs II. Frigyes császártól nyerte a birodalmi közvetlen városok állását, midőn ez az utolsó Babenbergre a birodalmi kiközösítést kimondá. A nemes nemzetség iránt, melynek Bécs első föllendülését köszöné, híven megőrzött emlékezésről tanúskodik az, hogy egy azon korbeli bécsi krónikairó az utolsó Babenberg halála napját Ausztria legnagyobb gyásznapjának nevezi.

A Babenbergek kihalása tényleg veszélylyel fenyegeté Bécs állását. A pápai párt ugyanis a megürült birodalmi hűbérnek, Ausztriának és Stiriának Magyar- és Csehország közötti megosztására törekedett. E terveken megdöbbenve, a polgárok szorosan csatlakoztak a császárhoz, abban a reményben, hogy ő e tervek megvalósításába bele nem egyezik. Csak mikor a császár a herczegségek eladományozása fölötti határozatával egyre tovább késedelmezett, csatlakoztak azokhoz az osztrák földesurakhoz, kik a babenbergi birtokoknak Pøemysl Ottokár herczegre, Venczel cseh király fiára ruházása mellett fogtak pártot. Ausztria és Stiria egyesítése II. Frigyes császár halála után csakugyan meg is történt. A földesuraktól, szerzetesektől, polgároktól örömmel üdvözöltetve, Ottokár herczeg meg is tartá bevonulását az osztrák fővárosba 1251. deczember 9-ikén.

Bécs hamar megbarátkozott új urával, a leghatalmasabb német birodalmi fejedelemmel, kitől a zárdák az egyház védelmét, a gazdagabb polgárok érdekeik gyámolítását remélték. Azért vitézül is védelmezték városukat több hónapon át IV. Béla király ellen (1253), segítették Ottokárt, a ki 1254 óta király lett, a magyarok ellen a Kroissenbrunn melletti csatában (1260), úgy szintén az 1271 és 1273-ki harczokban. De Ottokár is azon volt, hogy a főváros bizalmát állandóan biztosítsa magának. Ajándékokkal, például a Purkersdorf melletti nagy erdővel szaporítá a város jövedelmi forrásait a szegények javára. A belváros utolsó kiterjesztése is Ottokár idejére tehető. Kőfalakkal, tornyokkal megerősítve, a négy főbejárat: A Widmerburg-kapu, a Stubenburg-kapu, a Kärntnerburg-kapu és az Alserburg-kapu már akkor is azt a helyet foglalták el, melyen egész napjainkig állottak. A város előtt, közvetlen a városi sánczok mellett, már telepítvények álltak, melyeknek lakói a városi polgárok valamennyi jogaiban és kötelességeiben osztoztak. Az újabban keletkezett helységek, mint Nottendorf, Bernardsthal, Reinprechtsdorf, Emmersdorf, Felső-Neustift, Buchfeldgraben és Sporkenbühel arra mutatnak, hogy a város legközelebbi vidékén is gyorsan szaporodtak a telepítvények. Csaknem szemben a Szent-Lélek-kórházzal, túl a Wien folyón, a polgárok jótékonyságából, Ottokár király támogatásával 1257 körül egy új menedékház keletkezett szegények és betegek számára: a polgári kórház. Nehány évvel később Bécs két kórházat nyert kiütéses betegek számára: a Klagbaum-kórházat a Wiedenen és a Szt.-Lázár-kórházat Sz.-Marx mellett.

De bármennyire azon volt is Pøemysl Ottokár király, egy hatalmas birodalom alapítója, melynek határai az Óriáshegységtől az Adriai tengerig terjedtek, hogy Bécs városából szilárd támaszpontot teremtsen Magyarország és uralmának alávetett alpesi tartományok ellen; bármily készségesen szolgáltak is neki Bécs polgárai ily megbízható támaszúl: városuk a Pøemysl-házból származó uralkodók alatt soha sem emelkedhetett volna jelentőségének későbbi fokára, mivelhogy a cseh birodalom sulypontja Prága vala. Midőn tehát a német fejedelmek Richard király halála után Rudolf Habsburgi grófot választák a birodalom fejévé s ez a Weidenbach melletti emlékezetes csatával (1278), melyben Ottokár király életét veszté, a régi babenbergi hűbérbirtokokat, u. m. Ausztriát, Stiriát és Krajnát saját uralkodó háza számára foglalta le: Bécs történetében tényleg új határozó fordulat következett be. A Habsburgok fölvirúló nemzetsége, miután erőhöz és tekintélyhez jutott, uralma alatt egyre növekedő földterületet egyesített, mely később hatalmas birodalommá nőtte ki magát. Bécs hívatása az lőn, hogy e birodalom középpontja, a német szellem és a német munka gazdag áldásainak tűzhelye legyen.

Bécs polgárai, megemlékezve az Ottokártól nyert kedvezményekre, eleinte csak nagy vonakodással vetették alá magokat a Habsburgok uralmának, s az érdekeiket fenyegetve gondoló előkelő nemzetségek még összeesküvéseket is szőttek Rudolf és fia, Albert ellen. A Habsburgok azonban okos és igazságos eljárásuk s az alsó néposztályok számára biztosított oltalom által nem sokára elenyésztettek minden ellentállást úgy, hogy Bécset rövid idő múlva mint egyik legerősebb támaszukat magasztalhatták. A bécsiek – noha I. Albert herczeg iránt az idegeneknek nyújtott kedvezés miatt boszúságot tápláltak – tényleg már 1291-ben védelmezték a várost a magyarok ellen.

A polgárok többsége 1296-ban és 1308-ban határozottan visszautasított minden részvételt az osztrák földes urak összeesküvéseiben. Az 1279-ki tartomány-fölosztási szerződés után, mely a fejedelmi házban komoly viszályt támasztott, Bécs magatartásában számos változás fordult ugyan elő s a város heves politikai pártküzdelmeknek lőn színtere; 1408. évben azonban Vorlauf Konrád polgármester és három városi tanácsos életükkel lakoltak az igaz ügyért. Áldozatra készen álltak a bécsi polgárok és zsoldosaik a fölkelők soraiba a magyar portyázók (1403), a husszíták (1421-től 1425-ig), a rabló lovagok s a magyarok, csehek és morvák számos betörései ellen. Örömmel siettek Székes-Fejérvárra, hogy V. Albertnek magyar királylyá való ünnepélyes megkoronáztatásán jelen legyenek. Midőn III. Frigyes császár uralkodásával mozgalmas idők következtek be Ausztriára, politikai pártszellem zavarta a jog és igazság iránti érzéket, a pénzügyi válság a vert pénz megromlására, drágaságra s a kereskedés és forgalom fönnakadására vezetett: az időben Bécs polgárai is többször ingadoztak magoktartásában, egyes városi tanácsosok önzése és népizgató szelleme, az alsó néposztályok bizalmatlansága s az osztrák rendek befolyása szomorú erőszakoskodásoknak lőn szülő okává. A bécsiek eleinte támogatták IV. Frigyes császárt méhben hagyott László fölötti gyámsági jogainak védelmében; később azonban ők is részt vettek abban az ostromban, mely a király ellen bécs-újhelyi várában intéztetett, gyámfiától, Lászlótól a birodalom belső viszonyainak javúlását remélvén. Ennek hirtelen halála után erélyesen léptek föl a polgárok a tartományok megoszthatatlansága mellett, s VI. Albert herczegnek 1461-ben koczkáztatott ama kísérletét, hogy a fővárost hatalmába kerítse, oly vitézséggel verték vissza a Stubenthor-kapunál, hogy a császár a birodalmi kétfejű sas czímerével ajándékozá meg hűségükért. Csakhogy akkora volt ez időben a főváros állapotaiban a ziláltság, hogy VI. Albert mozgékony pártja kevéssel az után a város kormányát magához ragadá s Holzer polgármester vezetése alatt nyolcz héten keresztül ostromlá a császárt várában (1463). Keservesen meglakolt a város a lázadás vezetőinek bűneiért. Ez utóbbiak is elvevék jutalmukat, köztük Holzer Farkas polgármester, ki VI. Albert iránti hűtlenségeért 1463 április 15-én kivégeztetett.

A császárnak Corvin Mátyás magyar király ellen a Csehország koronája miatt viselt háborúiban Bécs polgárai erélyesen védelmezték városukat ez utóbbinak támadásai ellen. Hollós Mátyás ostromló hada két évig (1483–1485) táborozott Bécs falai körül. Csak midőn a császáriak által való fölmentetés iránt minden remény elenyészett, midőn ármány, önzés és árulás a nép között részben nem is igazolt kényszerhelyzetet idézett elő, csak akkor (1485-ben) nyíltak meg Mátyás előtt a város kapui. Öt évig tartott Bécs fölött az idegen uralom, melynek megszünte után a bécsiek szabadítójukként üdvözölték bevonulásakor Miksa római királyt s nem sokkal utóbb gyászolva állták körül IV. Frigyes császár holttetemét Szent István székes-egyházában.

Daczára a város nagy kiterjedésének, a polgári élet főszékhelye mégis kizárólag annak csak legrégibb része maradt. Itt állott a Salvator-utczában a tanács-ház, egykor úri palota, melyet a polgárok I. Frigyes herczegtől kaptak ajándékba az osztrák főnemesség zendülésekor tanúsított hűségükért; itt voltak a sorompók, a czéhek házai és boltjai, a legfontosabb vásárterek és a zsidónegyed, mígnem ez utóbbi a zsidóknak a XV-dik században történt kiűzetése után a községnek jutott. A város többi részeiben csak akkor lettek a polgárok és kézművesek lakóházai sűrűbbekké, midőn IV. Rudolf herczeg az 1349-ben dühöngött pestis s az 1361-ki a nagy tűzvész után az idegenek megtelepülését jelentékenyen megkönnyíté. Idegen kereskedők, mint a kölniek és regensburgiak, építettek a város nyugati részén árúházakat. A város falain kivül fekvő telepek is csinos elővárosokká nevekedtek, melyek egyre terjeszkedvén, mind közelebb jutottak a rétek, kertek, szőlőhegyek közt fekvő falvakhoz és majorokhoz.

A XV-ik század közepe óta a város körfalait megerősítették s fedett töltésjáratokkal látták el, a várost környező árkokat mélyebbre ásatták s a külvárosokat kerítésekkel, sánczokkal és erődökkel helyezték védhető állapotba. Bonstetteni Albertnek 1491-ből származó leirása szerint szebb polgári házakat képzelni sem lehetett. Magasan, erősen valának építve és gazdagon díszítve, kivülről és belülről festve, tágas termeik üveg ablakokkal és drága bútorokkal ékesítve. „Ha belépsz egy ilyen házba, azt véled, valami fejedelem házában vagy.” A boros pinczék oly mélyen feküdtek s oly terjedelmesek valának, hogy azt volt szokás mondani: Bécs nem kisebb a föld alatt, mint a föld felett. Az utczák kemény kővel valának burkolva, melyet a szekerek kerekei föl nem törhettek. Magasan kiemelkedtek a Burg, Szent István székesegyháza, merészen fölnyúló tornyával, Szent Mihály, a minoriták, az augustinusok, a dominikánusok templomai, s a főnemesség és a kolostorok kőből épült udvarházainak tornyai.

A Habsburgok szabadalom-levelei megvédelmezték a polgárokat úgy az egyház, mint a nemesség túlkapásai ellen. Hűbérre s fekvő birtok megszerzésére voltak jogosítva, szabadon választák saját kebelükből a polgármestert és a városi tanácsosokat. A polgárok saját magok határoztak élet-halál fölött és vagyoni kérdésekben. A város az ő védelmükre vala bízva, s akaratjuk ellen egy idegen sem tehette lábát annak földére. Az 1396-ik év óta nem csupán ház- és földbirtokosok ülhettek a város tanácsában, hanem kereskedők és kézművesek is, ha nem volt is házbirtokuk. Mindenikük lehetett polgármester. A polgároknak kolostorokra és világi papokra való hagyakozásait már II. Albert megszorítá, IV. Rudolf pedig az által emelé a polgári háztelek és birtok értékét, hogy szolgálmányaikat megválthatókká tette. A számos törvényszékek közül csak az udvari, a városi, a pénzverési és a zsidó-törvényszéket tartá fönn; megszorítá a menedékházak számát, csak a burgbelit, a Szent István prépostságáét és a skót szerzetesekét hagyva meg; megszünteté a zárdák, a nemesség és az udvari szolgálattevők adómentességét, s megtiltá, hogy a városi tanács beleegyezése nélkül czéhek és szövetkezetek állíttassanak. Minden kézművesnek, a ki egy évnél tovább folytatta itt mesterségét, meg kellett a polgárjogot szereznie. A világi iskolák igazgatására a polgárok továbbra is megtartották a II. Frigyes császártól számukra biztosított hatáskört. Minden, a mi a községi kormányzatot illette, az utczai és biztonsági rendőrség, az adóbehajtás, a vásárok felügyelete s a szegények és betegek számára fönnálló kórházak, legfőbb igazgatása – kivéve a külön alapítványokkal fölállított intézeteket – az ő kezeikben összpontosult.

A polgárok legnevezetesebb kereseti forrásai közé tartozott a bortermelés. A meddig a város körtöltéseiről a szem ellátott, szőlővenyige borította a halmokat, melyek terméseit az idegen kereskedők szívesen cserélték be egyéb árúkért. A polgári házakban és a zárdák udvarain, sokszor már délelőtt, játék és muzsika-szó mellett oly zajos volt az élet, hogy a városi tanácsnak e múlatozás korlátozására szigorú rendszabályokhoz kellett nyulnia. A polgárok szőlőművelésének oltalmára meg volt tiltva a magyar és olasz borok behozatala. Csak a község által fölállított egy korcsmaházban volt 1370-től kezdve megengedve délszaki borokat és árúlni kisebb edényekben. A kolostorok saját termésű boruk kimérésében korlátozott mennyiségre voltak kötelesek szorítkozni. A vidékről csak egyes városok részesültek abban a kedvezményben, hogy boraikat Bécsben bocsáthassák árúba. A szőlőművelés annyira kiterjedt, hogy az új szőlők ültetése betiltatott, „nehogy a bor igen is olcsóvá s a gabona túl drágává váljék”.

A nagy számban űzött mesterségeket többnyire Németországból beszármazó kézművesek virágoztaták föl. E mesterségek itt nem jutottak ugyan el a virágzás és tökéletesség ama fokára, mint más német városokban, de mégis uralkodtak a belföldi piaczon, sőt egyes czikkek a tartomány határain túl is nyereséges elárúsításra találtak.

A megállítási jog következtében Bécs számos idegennek lőn gyülekező helyévé. Csaknem az egész éven keresztül özönlöttek a kereskedők és kalmárok ki és be. Laz W. irja: „A fejedelmi szabadalom – megállítási jog – életbelépte óta valamennyi nemzet kereskedője, ki vagy vízen Magyarország, Törökország, Szerbia és Oláhország felé, vagy tengelyen Csehország, Lengyelország, Szilézia, Szlavonia, Dalmáczia, Isztria és Olaszország felé szállítja árúit, itt rakja le azokat. Németországból a Dunán Bécsbe s innen tovább Magyarországra vasárúkat, gabonát, kalapokat és ruhát, Magyarországból szarvasmarhát és ökörbőrt, Olaszországból drága borokat, bársonyt és selymet, gyümölcsöt és az életnek egyéb kellemetességeit hoznak. A lengyelek és csehek bort visznek ki innen s a helyett heringet, mindenféle halat és húst, posztót és sört hoznak be. Az olaszok törökbúzát, gyümölcsöt, aranyat és ezüstöt hordanak innen.” Csak a felső németországi kereskedők vonakodtak belenyugodni a kényszerűségbe, hogy Ausztriába és Stiriába szánt portékáikat Bécsben letárolják. Midőn árúszállítmányaikat a Zeiringen keresztül akarták Olaszországba vinni, a városi tanács a fejedelem jóváhagyásával oda őrt állított, nehogy más kereskedők, Enns, Linz, Freistadt, Wels és Gmunden városok kereskedői, kiknek ez a jog biztosítva volt, útjokat arrafelé vegyék. Néhány évvel később a Karston és Venzone mellett is álltak ilyen őrök a Velenczére vezető út kizárólagos biztosítására.

Szent István igénytelen plébánia-templomából gazdagon javadalmazott prépostság lett hatalmas székesegyházzal. Száz évvel később beteljesült a már a Babenbergek által táplált óhajtás is, hogy Bécs a passaui püspöki megyéből kiválasztassék s püspöki székhelylyé emeltessék. A Habsburgok vallásos érzülete megnagyobbítá vagy reformálta a régi kolostorokat s új jelentékeny egyházi alapítványokat tett. A belső városban keletkezett az Augustinus-zárda, a Szent Dorothea melletti alapítvány Szent Ágoston rendes kanonokjai számára, a Klára-kolostor elszegényült nemesi özvegyek és hajadonok számára, a Szent Lőrincz-apáczák zárdája, a Szent Ferencz harmadik rendéhez tartozó vezeklőnők háza és a Mária-kápolna a tanácsházban; a városon kívül a városbeli Ferencz-rendi zárdának e rend vezeklőnői számára történt átadása után, a Szent Theobald kolostor a Szent Ferencz-rendi barátok számára, a Farkas-kápolna a Scheffstrasséban, a tanulók kórházának Sebestyén-kápolnája és a Szent Márton-kórház temploma a Widmer-kapú előtt.

Bécs IV. Rudolf óta a német tudománynak egyik legelőkelőbb melegágya volt, mert a herczeg forrón óhajtotta, hogy az ő városa szellemi tekintetben Párisnak, Bolognának és Prágának mögötte ne maradjon. Az egyetem gazdagon javadalmazva s Franczia- és Németországból hozott kitűnő tudósokkal ellátva, fontos tényező lett a város politikai és társadalmi életében. Tanárai ott ültek a fejedelmi, mint szintén a városi tanácsban, ott időztek, mint követek, idegen udvaroknál s a conciliumok ülésein. Az örökös tartományokból, valamint Magyar- és Németországból érkezett nagy számú tanuk itt tartózkodása szaporítá a polgárok jövedelmi forrásait, noha a tanulók fiatalos szilajságától és verekedési kedvétől sokat kellett szenvedniök. A tudományok ápolásával a képzőművészetek iránti érzék is fölébredt. Nagy számú építőmester, festő és szobrász díszíté föl alkotásaival nemcsak a templomokat, hanem a nemesség és polgárok házait is. Mindenütt a fejedelemnek jóakarata és a szabad polgárság tettereje által fölvirágzott község alkotásaival találkozunk.

A város azonban egyátalán nem maradt meg az elért magaslaton. Már a XV-ik század közepe óta oly jelenségek merültek föl, melyek a város helyzetében előkészülő fordúlatra engedtek következtetni. A törököknek Európába nyomúlása óta a biztonság érzete tünedezni kezdett. A belső politikai zavarok a pártok közötti ellenségeskedést még élesebbé tették, a polgárokat a jogaikkal és szabadalmaikkal való visszaélésre csábították s a lakosság erkölcseit és jellemét elvadították. A vert pénz megromlása, az élelmi szerek drágúlása, a közlekedési útak bátortalansága következtében az idegen kereskedők kerülni igyekeztek a bécsi piaczot. A papság elfajúlása s a humanismus eszméinek terjedése heves súrlódásokat támasztott a míveltebbek között. Az egyetem a benne lábra kapott pártszellem következtében elveszté tekintélyét, a scholastika tanaihoz való ragaszkodása miatt pedig jelentőségét a tudományra nézve. E jelenségek annál érezhetőbbekké váltak a város életében, minél nagyobb lett a III. Frigyes halála után bekövetkezett forrongás Európa politikai, egyházi és társadalmi viszonyaiban.

A hatalom- és területbeli növekedés, mely I. Miksa császár uralkodása alatt számos tartomány megszerzése által gazdagítá uralkodóházát, nem volt befolyással Bécs politikai helyzetére. Sőt az örökös tartományok rendeinek irígysége és elkeseredése még veszélylyel is fenyegeté, a mint ezt a rendek magatartása az 1518-ban tartott bizottsági gyűlésen bizonyítá, melyen a városi tanács követei azon indítványukat, hogy Bécs választassék a közös kormány székhelyévé, nem bírták elfogadtatni. A polgárok között egyre nagyobbá lett az elkeseredés a császár kormánya ellen, mivelhogy ez jogaik alapkövét, a választási szabadságot állítólag megszorítá s a község igazgatásába is belenyúlt. Kellemetlen pörök keletkeztek s viszálkodások szíttattak a polgárok között. A német kereskedelmi társulatok szelleme a bécsiek megállítási jogával szemben egyre ellenségesebbé lőn. Az augsburgi nagykereskedők és társaik nem nyugodtak addig, míg új megállítási szabályzat nem adatott ki, mely a nagykereskedést kizárólag az ő kezükbe juttatá. E mellett Amerika fölfedezése után a világkereskedés is oly irányt vett, mely Bécsnek, mint kereskedelmi piacznak jelentőségét Olaszországra és a Keletre nézve csökkenté. Csak egy tekintetben mutatkozott, mintha a város korábbi évek mulasztásait pótolni akarná, s az I. Miksa császár által hatalmasan támogatott tudományoknak a scholastica nyűgétől való fölszabadításával kiváló szerepre s a szellemi kutatások főhelyévé válni lenne hivatva. Nagy hírű férfiak léptek a főiskola tanszékeire, tudós társaságot alakítottak a classicai tudományok ápolására s az ó-kor költőinek dicsőségére áhítoztak. Szorgalmasan kutatták az ország történetének forrásait és a természet törvényeit. Messze földekről gyülekeztek ismét a tanulók az egyetemre, hogy a szellemi mozgalomban részt vegyenek. E föllendülés azonban csak az utolsó lovag haláláig tartott.

I. Miksa császár elhúnytával minden irányban rosszabbodni kezdett Bécs helyzete. Az alsó-ausztriai rendekkel szövetkezett városban, mely az uralkodó fejedelem elűzésével s rendi alkotmány és kormány fölállításával végződött. I. Ferdinánd főherczeg megérkeztével Siebenbürger Márton polgármester, a mozgalom egyik feje, életével lakolt magatartásáért. A „megnevezettek” – die Genannten, – valamennyi politikai mozgalom főindítói a XV-ik században, el lőnek téve az útból, Bécs új községi alkotmányt nyert, mely a közigazgatás eddigi autonomiáját megsemmisíté, a fejedelmi hatalmat megszilárdítá, s csupán a ház- és telektulajdonosoknak biztosítá a választói jog gyakorlását s a közigazgatásban való részesülést.

A régi jogok és szabadalmak nagy részének elvesztésével, Bécs legközelebbi jövőjére fölötte fontos egy más esemény is egybeesett. Belgrád eleste után szinte elkerülhetetlenné lőn a veszedelem, hogy a törökök egész a város falai alá fognak előnyomúlni. Szolimán császár legforróbb óhajtásának látszott, az által mérni a Habsburgok hatalmas birodalmára érzékeny csapást, hogy hatalmának legnagyobb és legfontosabb erődjét, Bécset szétrombolja! E szándék teljes tudatában, I. Ferdinánd király gondja Lajos magyar királynak a mohácsi csatában eleste után folyton oda volt irányozva, hogy Bécs ellentállási képességét erősítse. Német birodalmi segélyt vett igénybe katona-állitás s elegendő pénzerő beszerzése végett, s legyőzte a rendek rövidlátó ellenállását, melyet a hadi adó fizetése s a katonaság fölszerelése ellen kifejtettek. Még a templomok kincsei, (arany-, ezüst-, ékszerneműek) is erődítési építkezésekre s élelmi szerek bevásárlására lőnek fordítva. De a rendelkezésre álló készletek nem levén elegendők arra, hogy Bécs egész határa bevonassék a védelmi gyűrűbe, minden intézkedés csupán a belváros megtartására fordíttatott. Az elővárosok és a szomszédos falvak arra voltak kárhoztatva, hogy föladassanak a töröknek. A város védelmének vezényletét a király az Olasz- és Magyarországon fényes hadi tettei által hiressé vált gróf Salm Miklós kezeibe tette le.

Mielőtt még az erődítések kiépítése befejeztetett, elegendő helyőrség s élelmi készlet gyűjtetett volna egybe, a török már előnyomúlt Bécs felé. Félelem és rettegés szállta meg a polgárokat. S midőn híre terjedt, hogy Salm gróf a veszélyes helyzet láttára főerejével vissza szándékozik vonulni s Bécsben csak a legszükségesebb helyőrséget hagyni: a lakosság egy része menekült. Azonban Treu polgármester, Pernfusz városbiró s a visszamaradt fegyverfogható polgárság elszántan bocsátotta magát a város védőinek rendelkezésére, készen arra, hogy minden veszedelmet, nyomort és nélkülözést elszenvedjen. Csak midőn az ifjú és bátor pfalzi gróf, Fülöp, Bajorországból a várva várt birodalmi segédhad első csapatainak élén megérkezett, csak akkor változtatta meg az ő sürgetésére a hadi tanács a tervet s tette Salm grófnak föladatává, hogy a várost főerejével az utolsó emberig védelmezze.

1529. szeptember 19-ikén jelent meg az ellenség előhada, pusztító dühének rémületes jelenségei között. Salm gróf, hogy a törököknek a városi sánczokig való előnyomúlását megnehezítse, az elővárosokat lángba boríttatá. Sok ezer lakos vagyonát nyelék el a tűztenger hullámai. Néhány nap alatt a hatalmas sereg fölvonúlása befejeztetett. Szt. Marx mellett állott a szultán pompás sátora. Innentől kezdve egész a wiedeni László-toronyig táborozott a főerő. Viharos, esős, hideg időben gyorsan kezdődtek meg az ostrom-munkálatok, melyeknek főczélja a karinthiai kapu melletti falak bevétele volt. A Burg-kapu előtti leégetett házakban helyezkedtek el a puskás lövészek, kik éjjel-nappal hevesen tüzeltek a Burg felé. E közben Salm gróf is, támogatva Fülöp pfalzi gróftól, Rogendorftól, Reischachi Ecktől, Felsi Leonhardtól s más alparancsnokoktól, erélyes rendszabályokhoz nyúlt. Császáriak, németek, spanyolok s a polgárok zászlóaljai állottak a főpontokon, kitartóan és éberen verve vissza minden rohamot. Csaknem mindennap ismétlődő kirohanásokkal, részben magának Salm grófnak személyes vezénylete alatt, igyekeztek az ellenséget kifárasztani. A szultánnak a város föladása iránt tett fölhivásai és fenyegetései felelet nélkül maradtak. Egyre hevesebb lőn a fegyverek tüze, mindinkább közeledett a megrohanás pillanata. Az ostromlottak azonban lelkes odaadással tettek fogadalmat, hogy az utolsó rést is megvédelmezik, s az utolsó embert is oda áldozzák a vallás, a műveltség és a szabadság szent ügyének. A szultán, elkeseredve a makacs ellenállás fölött, október 12-én elrendelé az utolsó, félig kétségbeesett ostrom-rohamot a Karinthiai és Stuben-kapu között. A városfalak bedűlése után a németek és spanyolok zárt sorokban léptek elő, s testeikből állítottak megdönthetetlen várfalat. De leghevesebben dúlt a harcz a Karinthiai kapunál, hol Reischach és Rogendorf parancsnokolt az omladozó falak és mellvédek ormán. A rendületlen önfeláldozás a város elfoglalására tett ez utolsó kisérletet is meghiúsítá s Szolimánnak, kinek helyzete ezenfölül is kényelmetlenné vált a közelgő téli idő, harczosainak csüggedése s élelmi szereinek fogyatéka miatt, nem maradt más választása, mint abbahagyni az ostromot. Ordítva, lármázva s 2000 hadi foglyot legyilkolva kezdte meg visszavonúlását a török. Bécs s vele az örökös tartományok és Németország meg voltak mentve. „Mert – írja Labachi Stern, az ostrom egyik szemtanúja, – mert ha akkor a török elfoglalhatja vala Bécset, akkor még ebben az évben benyomúl a felső németországi tartományokba s mindent elégetett és összerombolt volna.”

Bármekkora volt is vagyonban, jóllétben a veszteség, melyet az első török ostrom okozott, az mégis könnyű szerrel lett volna pótolható, ha a hős védelem minden veszedelmet elfordított volna Bécstől. Csakhogy a város ez időtől kezdve állandóan abban a veszedelemben forgott, hogy földúlja a török. A vallási és nemzeti pártok magatartása Magyarországon és Erdélyben s a pénzben és katonaságban való hiány nem engedte, hogy a török az Al-Dunára maradandólag visszaszoríttassék. Ura levén Magyarország nagy részének, minduntalan megújította a háborút, majd nyilt, majd titkos egyetértésben Francziaországgal. Uralkodott az osztrák és a német politika fölött több mint egy századig s akadályozta a birodalom és a Habsburgok hatalmának megszilárdúlását a magyar korona országaiban.

A török 1596-ban újra Bécs ellen nyomult. Győr várának eleste után polgárok, parasztok, katonák éjjel, nappal Bécs erődeinek védelmi karba helyezésén dolgoztak. Csak midőn Győr Schwarzenberg Adolf és Pálffy Miklós vitézsége által 1598-ban ismét a császáriak kezébe került, akkor kezdett elenyészni a veszedelem, s az öröm e fölött oly nagy lőn, hogy II. Rudolf császár meghagyta a rendeknek és városoknak, hogy a keresztútakon mindenütt kőoszlopokat állítsanak a következő fölirással:

Az Úr Istennek dicséret és hála, Hogy Győr keresztények kezébe szálla!

Innen kezdve Bécs huzamos időn át kevésbé érezte a török veszedelmet. E helyett azonban a magyar- és csehországi protestáns pártoknak az örökös tartománybeliekkel való szövetsége kezdte a főváros békéjét zavarni. Bouquoy gróf a liga hadaival 1620-ban Bécs ellen nyomult. A város hadi táborrá változott megint s azonfelül még a megsegélése végett külvárosaiba nyomult lengyel kozákok fosztogatásainak és kegyetlenkedéseinek is ki lőn téve úgy, hogy az elővárosok lakossága elmenekült s a polgárok a tulajdonban okozott károkért 40 ezer forintot voltak kénytelenek fizetni. Az erre következett s harmincz évig dühöngött vallásháborúban a svédek is megjelentek Torstenson alatt Bécs előtt azzal az eltökéléssel, hogy a Rákóczi fejedelem alatti magyarokkal egyesülve, a város birtokába jussanak.

Ép oly káros hatású, mint a török háborúk, volt Bécs fejlődésére a reformáczió. Kezdetben Bécsben is zavaros nézeteken alapúlt az egész vallási mozgalom. A nemesség egy része elfogadta e nézeteket, mert szívesen nyújtotta volna ki kezét az egyházi javai után. Az alsó néposztályok is magokévá tették, mivelhogy a zárdabeli papság erkölcsi magatartásával elégületlenek voltak s azt remélték, hogy a tiszta evangelium visszaállításával megszabadúlnak anyagi nyomoruktól. Fölötte jellemző, hogy a reformatiónak leghatározottabb, socialisticus alapon nyugvó irányzata, – mint pl. Tauber Gáspár és Hubmayer Boldizsár föllépése tanusítja, – épen Bécsben talált követőkre. Mások ismét azért csatlakoztak a mozgalomhoz, mert azt hitték, hogy csupán a római egyházon belül történendő reformokról van szó. Ehhez járúlt, hogy az egyház részéről nem igen emeltetett erős kifogás a bőjt, a fülbegyónás megszüntetése, a szerzetesek és világi papok házassága, s az úrvacsorának két szín alatti kiszolgáltatása ellen s a felső rendeknek szabad vallásgyakorlat engedtetett. Lassanként azonban oszlani kezdett az elmék homálya. Világossá lőn, hogy itt egy felől a római egyháztól való teljes elszakadás, más felől a vallási pártok között különböző politikai érdekek kielégítése forog szóban. Midőn később a kormány is erélyesebben lépett föl s a negyedik rendnek szigorúan megtiltá, hogy a protestans érzületű nemességgel tartson, akkor támadt a polgárok közt, kik túlnyomó részükben a katholikus egyház hívei maradtak és az idegen kereskedők, kézművesek és munkások között, kik a protestans tanokat fogadták el, az az erős szakadás, mely mélyen belenyúlt a társadalmi viszonyokba.

A protestans tanok leküzdésére már I. Ferdinánd idejében megkezdé Bécsben működését a Jézus-társaság. De ennek a szélesebb körökre ekkor még csekély befolyása vala, mivelhogy a jezsuiták egyelőre csak tisztán theologiai ügyekre, az iskolákra s a fiatal nemesség megtérítésére fordíták főleg figyelmöket, mely czélra megkapták az omladozó Karmelita-kolostort az „Am Hof”-on, hogy ott latin iskolát és convictust állítsanak az alsó-ausztriai úri- és lovag-rend fiai számára. A jezsuiták csak II. és III. Ferdinánd uralkodása alatt kezdtek beleavatkozni a világi dolgokba is s ettől kezdve a nyilvános élet minden terén megindították az ellenformatio munkáját. Ettől kezdve a protestansok helyzete is mind nehezebbé lőn. Elveszték azt a jogot, hogy a város területén ingatlant vehessenek, sőt el kellett adniok a házaikat is. Csak a kereskedelmi törvények által védelmezett idegen protestans kereskedőket és kézműveseket nem lehetett eltiltani, hogy a városban tartózkodjanak. Magokra a polgárokra a legnagyobb lelkiismereti nyomást gyakorolta a kormány, mindnyájan kényszerítve levén a katholikus hitágazatokra esküt tenni le. Számos zárda és szerzet keletkezett, melyeknek mind az volt a föladata, hogy részint az oktatás és nevelés útján, részint egyházi szónoklatok által a katholikus vallásnak az alsó néposztályok közti újra fölélesztésére hassanak. A czéhek és szövetkezetek, csaknem valamennyi templom mellett társulatok alakítottak tagjaik lelkiüdvének ápolása végett.

A mi azonban Bécsre a vallás egységének helyreállítása végett tett erőfeszítések folytán a legkárosabban hatott, az a szellemi életnek ez által bekövetkezett elsorvadása volt. Ez legelőbb is az egyetemen jelentkezett. Már I. Ferdinánd császár vezérelvei megfoszták szabad mozgásától, mivelhogy azok szabványai inkább az állam, mint a tudomány czéljainak voltak szolgálandók. Az egyetem látogatása részint a tanárok közti viszályok, a tanulók közti fegyelem hiánya s a protestans nemesség fiainak elmaradása, részint a jezsuitáknak a saját latin iskolájukban tanított philosophiai tanulmányok előmozdítására tett erőfeszítései folytán már akkor csekély lett. II. Ferdinánd 1623-ki alaptörvényének megjelenése után az egyetem helyzete még kedvezőtlenebbé lett. Egészen a jezsuiták kezeibe került, kik a humanismusnak lehető egyodalú kiművelést adtak s a természettudományokat, a német nyelvet és irodalmat, úgy szintén a hazai történelmet egészen elhanyagolták. A legnagyobb szigorúsággal gyakorolták a könyvvizsgálatot s minden tudományos és szépirodalmi művet, mely protestans származású vala, eltiltottak a könyvpiaczról. A latin és német iskolákon való oktatásnak sem volt jobb sorsa az ellenreformatió föllépte után. Az előbbiek egyhangúak voltak és lelket ölők, az utóbbiak annyira aláhanyatlottak, hogy még olyan tanerő is alig találkozott, mely azokban föladatához méltóképen végezte volna az oktatást. A német iskolákban gyakran oly emberek ragadták kezökbe a tanítást, kik mellékfoglalkozású cselédi, sekrestyési vagy búcsújárások alkalmával előénekesi szolgálatokat végeztek, vagy pedig korcsmaházakba szegődtek zenészekül. Politikai és vallási elvek teljes felülkerekedése miatt a Németország szellemi életével való összeköttetések meglazúltak s a német műveltség előmenetelei figyelmen kivűl hagyattak. Ehhez járúlt, hogy a spanyolok és olaszok túlnyomó befolyása a császári udvarnál idegen erkölcsöket és intézményeket honosított meg.

A török háborúk és a reformátió visszahatása alatt az egész polgári élet súlyosan szenvedett. Bécs fontos katonai helyzetéből következett, hogy belvárosa az akkori idők erődítési elveinek megfelelő várrá lőn átalakítva. A császár fölhívására úgy az örökös tartományok, mint a német birodalom, kiváltképen pedig annak legtekintélyesebb városai, dús adományokkal járultak az építés költségeihez. Mindenek előtt Bécs volt az, melynek jelentékeny részt kellett vállalni a kiadásokból. A város régi körfalaihoz eleinte bástyákat építettek széles sáncz-útakkal, melyek később lassankint szárnyfalakkal köttettek össze. A XVII. században a kormány külerődök építése által emelte a város ellentállási képességét. A vár és a külvárosok között széles, beépítetlen erődítési terület keletkezett, mely ismételve szélesbíttetett szerint, a mint az ágyúk messzehordó ereje és az aknafúrás mestersége előbb haladt. Ez által számos épületnek lebontása vált szükségessé s így a külvárosokkal való összeköttetés megszakadt. S ez utóbbiak még azon felül az ellenség pusztításainak is ki lőnek téve.

A kormány egyre szigorúbb felügyeletet gyakorolt a községi igazgatás fölött. A város őrizete a városi quardia, egy katonailag szervezett testület kezébe került, mely mellett a polgárőrség sokat vesztett tekintélyéből. Az őrizet és védelem vezetése nem tartozott többé a polgármesterre, hanem a császár által kinevezett várparancsnokra. A városi quardia katonái, többnyire nős és a mellett rosszúl fizetett emberek, a bástyákon álló házikóikban mindenféle visszaélést követtek el, különböző foglalkozásokat űzvén, az adófizető kézműveseket keresetükben csorbítván s házaikat könnyelmű nőszemélyek rejtekhelyeiül adván oda. A polgárok egy része a nemesek, az udvari személyzet és a kormányhivatalnokok házainak szaporodtával, nemkülönben új zárdák alapítása következtében birtokából kiszorúlt. A lakosság összezsúfolása az erődítési épületeken belül az utczákat szűkebbekké, a házakat magasabbakká, az egészségügyi viszonyokat mind kedvezőtlenebbekké tette. A tisztátalanság és a nyomor az alsó néprétegekben jelentékeny oka volt a pestis pusztításainak az 1541, 1570, 1586 és 1679-iki években. A tömérdek betegség és egészségügyi bajok, az elbocsátott zsoldosok, a foglalkozás nélküli kézművesek és az elszegényedett vidéki lakosok, kik kolduló levelekkel ellátva, Bécsbe özönlöttek s a templomok bejáratait megszállották, csak a szegény- és kórházak számát szaporították. Így keletkezett ez időben a császári udvar beteg és öreg szolgaszemélyeinek kórháza, a polgári kórház az Augustinusok utczájában az első török ostrom alatt elpusztult Karinthiai kapu melletti kórház helyén, a pestises betegek vesztegintézeti udvarán épült betegápoló ház, az irgalmas barátok ispotálya, a Chaos-féle alapítvány szegény árvák számára és az ú. n. Bäckenhäusl a Währinger-Strassen.

Ha Bécs, mint kereskedelmi piacz nem veszített is, a mióta Buda a törökök kezében volt, – mivelhogy a német kereskedők, kik az előtt a magyar fővárosba jártak, Bécsben rakodó tárakat állítottak, – az I. Miksa császár által kihirdetett települési új szabályzat, mely a nagykereskedést teljesen az idegen kereskedőknek adta át, fölötte hátráltatta a jómódú belföldi kereskedő osztály fölvirágozását. A mellett a zsidók is nagyon nyomták az alsó Werdben a bécsi kereskedőket, a mennyiben az udvar szabadalmakkal fölruházott gazdag zsidóinak óltalma alatt pénz- és kereskedelmi ügyletekkel foglalkoztak. De a polgárság rohamos hanyatlása s a külföldi verseny mellett a nagyobb belföldi ipar föllendülésére sem lehetett gondolni. A bécsi kézművesek mesterségeik üzletének csekély terjedelmes árúiknak korlátolt kelete mellett alig kereshettek be többet, mint megélhetésük legszükségesebb föltételeit.

Bécs csak mint császári székváros lépett előtérbe ismét, I. Ferdinánd és II. Miksa uralkodása alatt. Az udvar megnagyobbodott, fényes tornák és ünnepélyek színhelye lőn úgy a vár, mint az alsó Werd. A régi udvari várpalotához (Hofburg) csatlakozott a Stallburg és az Amalienhof. II. Rudolf császár alatt az udvar el volt ugyan hagyatva, de annál nagyobb előszeretettel tartózkodott benne ismét II. Ferdinánd és III. Ferdinánd császár, kik a drámai művészet ápolására számos költőt, zenészt, művészt, énekest és tánczost hívtak az udvarhoz. Még inkább nyert fontosságban Bécs, mint császári székváros állása I. Lipót alatt. A császár féltékeny levén a franczia udvar fényére, a magáét hasonló káprázatos jelleggel ruházta föl. Fölépült a Burg nyugati homlokzata, az úgy nevezett Lipót-szárny, Schönbrunnban várpalota épült franczia módra alkotott kertültetvényekkel. A zenei és mimikai ünnepek, drámai előadások nagyszerűségükkel és kiállításuk pompájával kifejlődésük tetőpontját érték el. Előkelő művészek lőnek megbízva a festészet és szobrászat művelésével.

Egy világtörténeti esemény, mely a XVII. század vége felé következett be, végre összetöré Bécs tovább fejlődésének bilincseit. A törökök, fölbíztatva XIV. Lajos franczia király, a Habsburgok legnagyobb versenytársa által, húsz esztendei béke után ismét háborúba keveredtek Ausztriával. Reményüket, hogy a háborúnak szerencsés kimenetele leend, Francziaország segítségére alapították, továbbá a Magyarországon és Erdélyben folyton háborgó zavarokra és arra a császári hadak egy része Olaszországban és Németalföldön lesz elfoglalva. Hosszas készülődés után egy kétszázezer emberből álló jól fölszerelt hadsereg indúlt meg Kara Musztafa nagyvezér parancsnoksága alatt, hogy egyenesen Bécsre csapjon.

A város jobb védelmi állapotban volt ugyan, mint 1529-ben, de a törökök ez úttal is korábban jelentek meg Bécs alatt, mintsem a katonai előkészületek befejeztettek s a császáriakból, a német segédhadakból és lengyelekből összealkotott nagy hadsereg, melynek az volt a föladata, hogy Bécset a hosszabban tartó ostrom veszélyeitől megmentse, egybegyülhetett volna. Bécs sorsa tehát nagy részben ez alkalommal is ama férfiak erélyétől és elszántságától függött, kikre a város megvédelmezése bízva volt. A védelem élén állott gróf Starhemberg Rüdiger Ernő, Bécsnek törhetetlen bátorsága és vitézsége által kitűnő katonai védelmezője, gróf Kapliø Zdenko, a követek collegiumának tevékeny elnöke, gróf Kollonitz Lipót, a sebesültek ápolásáról és az élelmi szerek és pénzfedezet beszerzéséről fáradhatatlanúl gondoskodó püspök, nemes Liebenberg János András polgármester, a hazafiúi áldozatkészség és önfeláldozás mintaképe. E férfiakkal versenyeztek a helyőrség tisztjei és legénysége, valamint a polgárok, kézművesek és tanulók. Mindenik ott volt a maga kellő helyén, készen arra, hogy életét és vagyonát a város oltalmának és becsületének föláldozza.

1863. julius 13-án kezdődött meg a törökök fölvonulása a Laaer- és Wienerberg gerinczein. A lángba borított falvak és elővárosok tűzoszlopai tudatták az ostromlottakkal, hogy az ellenség megjelent. Kara Musztafa csapatait a város alatt félkörben fölállítva, Sz.-Ulrich mögött, a Schmelz közelében ütötte föl főhadiszállását. Ellenkezőleg, mint az első ostrom alkalmával, a legerősebb támadások ez úttal a Burg- és Löwel-bástya ellen irányultak. Ezek előtt, a jelenlegi tanácsház terén vonúltak a futóárkok és aknák, melyek az elővédek és bástyák elleni rohamokat előkészítették.

Teljes egy hónapig táborozott a török Bécs előtt a nélkül, hogy a közeli fölmentésre kilátás mutatkozott volna. Daczára, hogy csaknem nap nap után fordúltak elő heves támadások, az ostromlottak bátorsága nem lankadt, sőt önbizalmuk kezdetben akkora volt, hogy a nagyvezér fölszólítására, adnák föl a várost, a Karinthiai kapu bástyájáról trombita- és dobszóval és vidám nótákkal gúnyolódva válaszoltak. Azonban a védők számra napról-napra fogyott; sebesültek és betegek tölték meg a kórházakat, s föllépett az éhség és nyomor. Egy bátor hírvivő, Koltsiczky György, átsurrant a török táboron, hogy Lotharingi Károly herczeget, a császáriak fővezérét, a város súlyossá vált helyzetéről értesítse. Ámbár a herczeg közel kilátásba helyezé a fölmentő sereg megjelenését, mégis egy hónap telt le, míg az áhított esemény bekövetkezett. Minél inkább közeledett a fölmentő sereg, annál hevesebbek lettek a város ellen a rohamok. Az ostromlottak insége a legmagasabb fokra hágott. A kórházak túltömöttsége miatt a sebesültek és halottak már az utczákon feküdtek, a város egyes házai lángba borúltak, nyomor és kétségbeesés tükröződött a katonák és polgárok arczain. Nagy szükség volt Starhemberg gróf főparancsnok bátorító és lelkesítő szavaira, hogy valamennyien megálljanak kötelességük mellett.

Szeptember elején végre megmozdult a Tulln mellett összesereglett fölmentő had Sobieski János lengyel király főparancsnoksága alatt Bécs felé. A császáriakat Lotharingiai Károly herczeg vezeté, a lengyeleket királyuk, a bajorokat Miksa Emánuel választófejedelem, a szászokat III. János György választófejedelem. Ezeken kivül még más előkelő német fejedelmek is, mint Lajos badeni őrgróf és Waldeck herczeg, szintén ott voltak a seregben. Miután a haditanács abban állapodott meg, hogy a sereg a Bécsi erdőn és a Kahlenbergen keresztül veszi útját, a császáriak az általuk megszállott várban, a Lipóthegyen szeptember 11-én egy nagy zászlót tűztek ki s éjjel tüzeket gyújtottak, így adván az ostromlottaknak tudtúl, hogy a segítség közeleg. Szeptember 12-ikén kezdődött az emlékezetes fölmentő ütközet. Hármas csatarendbe állítva nyomúlt előre a keresztény sereg. Kara Mustafa, a ki megfoghatatlan vakságában békén hagyta végbe menni az ellenség előnyomúlását, nem ismerte föl a veszély nagyságát s csak akkor állítá főerejét a támadókkal szembe, mikor már késő volt. Nehéz küzdelem után Lotharingiai Károly herczeg vitézsége és okossága dönté el a győzedelmet. A legnagyobb rendetlenségben futamodtak meg a törökök, mindent, a mi táborukban volt, gazdag zsákmányúl hagyva vissza. Leírhatatlan lelkesedéssel tárták föl az ostromlottak a kapukat; egész seregek özönlöttek éhségtől űzetve, a török táborba, hogy az élelmi szereknek ott fölhalmozott készletét birtokukba kerítsék. János király, a vezérlete alatt kivívott győzelemtől büszkeséggel eltelve, a császáriakat, a németeket és Bécs védelmezőit magasztaló dícsérettel tüntette ki vitézségükért és kitartásukért. A császár és a város tanácsának hálás érzete a mentőket kitüntetésekkel és ajándékokkal halmozta el. I. Lipót még évek multán is melegen emlékezett meg a polgárok hazafias szelleméről s várpolgári kiváltsággal, az úgynevezett Burgfrieden-privilegiummal, jutalmazá meg őket, „mivelhogy vagyonukat és vérüket nem kimélve, megtarták e császári fő- és székvárost, mint a kereszténység egyik bástyáját.” De nemcsak Ausztriát, egész Európát is lelkesedéssel tölték el a védők és mentők hőstettei; irásban és képekben, s oly nagy számú érmeken és emlékpénzeken magasztalta azokat, mint alig valaha egy más hadi tettet.

Mérhetetlenek voltak e győzelem politikai következményei. Lotharingiai Károly és utána Savoyai Jenő herczeg e fényes siker által fölbátorítva, győzelmesen folytaták a háborút a török ellen. Fölvirradtak a keresztény hadak diadalnapjai Budánál, Székes-Fejérvárnál, Belgrádnál, Zalánkeménnél, és Zentánál. Ausztria és Németország a török veszedelemtől, Bécs ama nehéz hivatásától, hogy a kereszténységnek védőbástyája legyen, maradandólag meg lőn mentve.

A birodalom belső alakúlásában ez idő óta bekövetkezett fordúlat Bécs fölvirágzására nagy jelentőségűvé vált. Ama kor államférfiainak minden törekvése a Habsburgok kormánypálczája alatt egyesült népek közti kötelék erősítésére s a birodalom hatalmát és jólétét növelő segélyforrások föltárására irányúlt. S mennél több sikere volt a törekvésnek, hogy a különböző népek a német nyelv és műveltség terjesztése, a közigazgatásban, az igazságszolgáltatásban és a hadsereg intézményeiben közös alapelvek által szorosabb kötelékbe hozassanak: annál inkább középpontja lőn Bécs az ipar és kereskedés, a közoktatás, a müvészetek és tudományok terén tett előhaladásnak. hatalmasabb város levén, mint a birodalom bármely más városa s az uralkodóház és az állam jó és balsorsa által, mint székváros, a többinél inkább érdekelve levén, a legsúlyosabb viszonyok közt is bebizonyúlt polgárainak hazafias szelleme, áldozatra készsége és közérzülete. Bármi szigorúan ítélik is meg leírásaikban a város erkölcseit az idegenek: a bécsiek fejedelmeik iránti ritka szeretetének és hűségének magasztalásában nincs köztük eltérés.

Még egy izben lőn Bécs fenyegetve I. Lipót uralkodásának idejében, a Rákóczi alatt fölkelt magyarok által. Midőn Savoyai Eugén az újonnan keletkezett elővárosok biztosítására egy, árkokból és pallisádokból álló védelmi vonalat – Linienwälle – húzatott: a város és az elővárosok lakosai e műnél sánczmunkákat végeztek s e sánczok őrizetét és védelmét a polgárok vállalták magukra. Eugén herczeg, a „nemes lovag”, különben nemcsak csatatéri hős volt; a tudományoknak és művészeteknek is barátja és buzgó pártfogója vala. A Himmelpfort-utczában levő palotáján kivül fölépítteté a gyönyörű Belvederet, melynek ablakiból végig tekinthetett áldó szemeivel és virágzásnak indúlt városon. Örömmel üdvözölték a bécsiek a pragmatica sanctiót, mely biztosítá a monarchia egységét és feloszthatatlanságát s egyúttal szabályozta a trónöröklés rendét. Hallatlan örömriadás támadt ama napon, midőn Mária Terézia trónörököst hozván világra, megmenté Ausztria népeit a birodalom jövője fölötti aggodalomtól. Erélyesen készültek a város megvédésére a bajorok ellen, ünnepélyekkel és hálaimákkal, énekekkel, költeményekkel hirdették Daun és Laudon tábornokoknak Nagy Frigyes fölött aratott győzelmeit. Szeretetüknek a császárnő iránt, csodálatuknak az államéltnek újjászervezése és a szellemi élet emelésére rendelt intézményei fölött, hódolatuknak a nyomort enyhíteni mindig kész, melegen érző szíve iránt, minden alkalommal kifejezést adtak. Valóban megható volt a polgárok viszonya a császárnőhöz mindazon ügyekben, melyek az ő családjának javát és boldogságát illették. Mennyire vigasztalhatatlanok voltak, mikor Mária Terézia himlőben halálos betegen feküdt! Mily őszinte volt örömük, mikor a császárnő a Burg-szinház egy előadásán páholyából személyesen jelenté nekik eredeti bécsi nyelvjárásban, hogy unokája született: „Der Poldl hat an’ Buam und grad am Bindtag, an mein’ Hochzeitstag!”

Rajongó ragaszkodással viseltettek a bécsiek II. József, az emberiség e jóltevője s a nyilvános élet minden terén nagy reformok alkotója iránt is. Méltányolni tudták nemes gondolkozását, önzetlen törekvéseit, a város boldogulása és fölvirágzása iránti meleg érdeklődését s a polgársághoz oly barátságos érzületét. Tudták, hogy a város szépülése, a Praternek és az Augartennek korlátlan megnyitása a lakosság valamennyi osztálya számára, a német szinház emelése az ő közvetlen befolyásának köszönhető. Látták, hogy a szellemet a censura nyomása alól fölszabadítani, a vallásszabadságot visszaállítani, a kolostorokat eltörülni széndékozik, s méltányolni tudták azt a tiszteletteljes, de szilárd magatartását, melyet VI. Pius pápával s ennek a szegény- és betegápoló-házakra vonatkozó terveivel szemben tanúsított. Mily megindító módon nyilatkozik a tisztelet II. József iránt a Szent Józsefről nevezett Tiefer Graben egyik házának czímerében, a hol a szent vonásai oly élénken emlékeztetnek a nagy császáréira!

A birodalom megmentésének eszméjétől lelkesülten sorakoztak 1797. évben a kereskedők, kézművesek, tanulók és művészek önkénytesen a francziák ellen háborúba sereglők soraiba. Örömmel bocsáták a polgárok a császárnak – a költségek előteremtése czéljából – rendelkezésére ékszereiket, arany- és ezüstneműiket.

Midőn 1805-ben a francziák Bécset megszállották, a megzavart pénzügyi viszonyok, az üzlet fönnakadása s az élelmi szerek megdrágúlása miatt a városban nagy inség uralkodott. Nem alaptalan aggódással tekintettek a háború kitörése elé. A polgárok mindazonáltal nyugodtan és megadással viselték a franczia idegenek uralmának nyomásait, tűrték a szertelen beszállásolást, a hadi sarczokat, a béke és rend föntartására szervezett s két hónapig tartó katonai szolgálatot, a pénzérték csökkenését s panasztalan szenvedték el számtalan családnak elszegényedését. Napoleon maga sem tagadta meg jó magoktartásától az elismerést, I. Ferencz császár pedig, kit fővárosa lakóinak nyomora mélyen meghatott, e szavakat intézet hozzájuk: „Te jó nép, sok inséget viseltél el valóban, csapásokat, melyek szorgalmad és tevékenységed által szerzett jóllétedet alapjaiban megrendítették. Én e tény megitélésében nem tévedek.”

Hasonló szellemben cselekedett Bécs négy évvel utóbb (1809-ben). Lelkesedéssel lévén eltelve a monarchia önállóságának megtartása iránt, újra a legnagyobb áldozatokra bizonyúlt késznek. Ezer meg ezer polgár fogott fegyvert, hogy a katonai őrséget a város védelmében támogassa. Ámbár az elővárosokat már megszállták volt a francziák, Sannes tábornagynak a város föladása iránti fölhivása mégis sikertelen maradt. Midőn május hó 11-én megkezdődött a város lövetése, a polgári katonaság bátran, hideg vérrel teljesíté szolgálatát. Csak midőn a francziák a Práter felől előnyomúlván, minden remény elenyészett, hogy a város megtartható legyen, Bécs csak akkor adta meg magát. Kemény szemrehányással illeté Napoleon az előtte megjelent küldöttséget a makacs ellenállás miatt. Néptelen útczákon, bezárt házak sorai között tarták a francziák bevonúlásukat s a lakosság magatartása Napoleonnak egész ott időzése alatt ellenséges maradt. A hatóságoknak nagy erőfeszítésökbe került a népet az összecsoportosúlásoktól, a francziák iránti ellenséges tüntetésektől visszatartani. Az Aspern melletti ütközet dicsősége napján a bécsiek a francziák jelenlétében adták Károly főherczeg fényes győzedelme fölötti örömüknek nyilvános kifejezést.

Ez időtől kezdve naponként szaporodtak a megszálló ellenséggel a surlódások, s némely polgárok, mint Tell asztalos, Eschenbach nyereggyártó és legényei életükkel fizették meg ellenséges maguktartását. Napoleon ez okból súlyosabban is érezteté a bécsiekkel bosszúságát, mint 1805-ben. A már megkötött fegyverszünet után is kiveté rájuk a pénzben és élelmi szerekben beszolgáltatandó kemény sarczokat, elszedte ágyúikat, melyekkel városukat védelmezték s levegőbe röpítteté erődeiket. A bécsiek, daczára a háború szerencsétlen kimenetelének, a legszivélyesebb fogadtatásban részesíték visszatérő császárukat. Ugyanerről a szeretetről tettek tanúbizonyságot akkor, midőn a császár I. Napoleon trónvesztése után Bécsbe bevonúlt s ugyanezt a szeretetet őrzék meg számára egész haláláig, teljes tudatában lévén a polgárok annak, hogy a császár a legsúlyosabb sorscsapások után ismét helyreállítá Ausztria hatalmát és tekintélyét s ez által újabb biztosítékát adá meg a főváros további fölvirágzásának.

Valóban nagyok is voltak a második török ostromzár óta bekövetkezett változások. Már az építkezésbeli újjáalakulás is nyilván bizonyítá, hogy Bécs a császár és hatalmas birodalma tekintélyéhez méltó fővárossá lett. Az ódon, igénytelen házak helyére művészi kivitelű nyilvános épületek és paloták léptek. A XVIII. század első felében épült e nembeli nagyszerű alkotások, mint a birodalmi kanczellária, a Hofburg lovagló-iskolája, a Szent-Péter-templom, a Liechtenstein herczegek, a Daun, Harrach, Althan, Sinzendorf, Traun, Lamberg s más grófok palotái adták meg Bécsnek építkezési jellegét egész napjainkig. A közterek emlékművekkel népesültek meg; így a Hohe Markt, a Graben és az „Am Hof”-tér fogadalmi oszlopokkal, a Neue Markt Donner Rafael kútjával s II. József csodálatra méltó lovagszobrával (Zaunertől). Évről évre növekedett az államépületek és a jó módú polgárok magánházainak száma. Uj építkezési szabályok gondoskodtak az építkezések szilárdságáról és biztosságáról s arról, hogy az útczák és terek szabályszerűen alakúljanak. A bástyák szennyes zugkorcsmái polgári lakásokká változtak s magok a bástyák sétányokká alakultak. Mária Terézia az erődítési területnek porral, szeméttel borított széles lapályát a közegészség emelése érdekében rétekkel és fasorokkal díszes ültetvénynyé varázsolta, melyet II. József a francziák által levegőbe röpített elővédművek maradványainak eltávolítása után még kedvesebbé alakított az által, hogy a város árkát is beültette. A vártér körül az elővárosokban otthonias lakóházakat építettek a polgárok, gyárakat az iparosok.

A császári udvar, a nemesség és a polgárok vallásos buzgalma gazdagon fölszerelt új templomokat épített; így a salesi nővérek és a piaristák templomait a Józsefvárosban, a barnabitákét a Mariahilfben, az árvaházét a Rennwegen, a spanyol kórházét, stb. Az Isten tiszteletére emelt épületek között úgy építészeti sajátossága, mint kegyeletes emléke által, kiváló helyet érdemel a VI. Károly által a pestis megszűnésének emlékére 1713-ban emelt Károly-templom. A főnemesség tagjai, mint Eugen herczeg, a Schwarzenberg és Lichtenstein herczegek, Trautson gróf, Rofrano marquis, a Paar, a Kaunitz, a Schönborn, az Althan grófok pompás nyári paloták építésében vetélkedtek, melyeket művészileg alkotott díszkertekkel vettek körűl.

Ezzel karöltve haladt a községi intézmények reformja. Már 1688-ban megkezdődött a belvárosi útczák világítása, 1709-ben rendszeres tisztántartása s csakhamar ez után gránitkövekkel burkolása. 1753-ban megindúlt a beboltozott nyilvános és magáncsatornák építése s az udvar és a község 1707-től kezdve a vízszükség ellátására új vízforrásokat vezettetett a városba a nyugoti magaslatokról. A nyugoti elővárosok vízbeli szükségletén 1804-ben Albert szász-tescheni herczeg segített az által, hogy Hütteldorf mellől a Halterthalból hét forrást vezettetett be azokba. S midőn a megszaporodott lakosság igényeit a forrásvíz addigi mennyisége többé ki nem elégíthette, I. Ferdinand császár 1835-ben azzal ajánlotta vissza a koronázási ajándékot az alsó-ausztriai rendeknek, hogy abból a Duna fölhasználásával új vízvezetéket létesítsenek a város és az elővárosok használatára. Bécs nagy és kellemes, az idegenek által örömest látogatott város hírébe jutott, mely – XVIII. századbeli utazók állítása szerint – Párissal és Londonnal vetélkedett. Csak az volt a panasz, hogy utczái túlságosan keskenyek arra, hogy róluk a paloták és középületek pompáját csodálni lehessen.

A császári udvarnak széles körökre volt vonzó ereje. I. Lipót óta abban a hírben állt, hogy előkelő jellegét és fényét egy udvar sem múlja felül Európában. „Megengedem, – írja Kuchelbecker, – hogy más potentátok udvara, kiváltképen pedig a franczia ép oly népes s hogy annál talán ép oly sok lovag és más szolgálattevő van alkalmazva, mint a császárinál csakhogy amaz udvaroknál az alkalmazottaknak alig fele élvez fizetést vagy zsoldot, a legtöbben közülök beérik a praedicatummal, vigasztalást merítenek a survivance édes reményéből s türelemmel várnak, míg antecessoruk helyet enged nekik. Itt ez mi nálunk mind másként van.” Kuchelbecker beszéli, hogy a szolgálatban állók nemcsak hogy mind zsoldot húznak, hanem hogy még a szolgálaton kivűl állók is, le az utolsó szolgáig, fizetésben és nyugdíjban részesülnek, hogy az udvari magas méltóságok viselői mind a legfőbb és leggazdagabb nemességből valók s hogy ezek büszkeségüket találják abban, hogy saját fényükkel a császári udvar tekintélyét emelhetik. De a bécsi udvar az előkelő nemességnek egyúttal mintegy iskolájáúl is volt tekinthető, a hol finom modort és szokásokat tanúlhatott, s ez okból a bel- és külföld legnemesebb családjai azon voltak, hogy gyermekeiket az udvari személyzet közé és a hadseregbe, vagy az állami hivatalokba fölvétessék. A császári udvar e nagy tekintélye Bécset Európa minden részeiből érkező idegenek találkozó helyévé tevé, a mi ismét a polgárok jóllétére volt jelentékeny hatással.

Bécs szellemi élete, mely korábban oly szegényes és egyoldalú vala, szabadabb, a fölvilágosodás eszméivel nagyobb összhangban álló irányt vőn. I. József és VI. Károly óta a jezsuiták elveszték politikai túlsúlyokat s enyhébb vallási nézetek jutottak érvényre. Mária Terézia, noha ő maga hitében buzgó és vallásos vala, az állam érdekeit fölébe helyezte az egyházéinak; fölismerte a babona, a papi türelmetlenség és a gyakori szerzetesi ünnepek káros hatását a társas életre s szembe szállott velök. De a papság hatalma még oly mélyen gyökeredzett, hogy a császárnő törekvései kezdetben elégedetlenséget keltettek. Még a jezsuita rend eltörlése is, – a mit pedig XIV. Kelemen pápa kezdeményezett, – egyes körökben az üldözés tényének tekintetett, daczára annak, hogy a császárnő megengedte egyes tagoknak, kik tudományosságuk által kitűntek, hogy tudományos tevékenységüket a rendből való kilépésük után is Bécsben folytathassák.

Csak II. József talált egyházi reformjai számára kedvezőbb talajra. Azt, hogy a szerzetrendek valamennyije, úgyszintén a szemlélődő életet folytató kolostorok legtöbbje eltöröltetett, hogy a föloszlatott zárdák és szerzetrendek vagyona a lelkészek állásának javítására, iskolákra és szegényházakra fordíttatott, valamint hogy a kolostori épületek egy része lebontatott abból a czélból, hogy helyén polgári lakóházak épüljenek, a lakosság túlnyomó nagy része élénk örömmel fogadta.

Ép oly meleg elismeréssel találkozott a plébániák új beosztása, a temetők kihelyezése a belterület határvonalán kivülre és a türelmi pátens, mely a protestansoknak szabad vallásgyakorlatot és két imaház fölállítását, az egyesült és nem egyesült görögöknek nyilvános isteni tisztelet tartását engedte meg. A vallási türelem e jelei mellett a zsidók elleni előitéletek is gyöngültek. Nem talált ellenzésre, hogy itt tartózkodásuk tekintetében könnyebbítésekben részesüljenek s hogy a kórházak és temetők igazgatásában magokat testületileg választott hitsorsosaikkal képviseltessék. Szabadságot nyertek a városban egy zsinagógát és egy iskolát építeni.

Minél inkább törekedtek oly államférfiak, mint Savoyai Eugen, a birodalom jóllétének előmozdítására, annál inkább nyilvánvalóvá lett, hogy reformokra a közoktatás és nevelés terén is szükség van. Németországból, Németalföldről és Olaszországból származó tudósokat látunk a tanrend újjáalkotásának munkájában és a tudományos búvárlatokban fáradozni. Miután VI. Károly a jezsuitáknak az egyetem bölcsészeti és theologiai tanfolyamaira gyakorolt hatását korlátozta: az egyetem tanszékei Mária Terézia reformjai által a tudományok minden ágának ápolása és fejlődése, különösen a bölcsészet, a természeti tudományok, a jog és a német irodalom tárgyai számára is hozzáférhetőbbekké lettek. A császárnő az egyetem magas hivatásának megfelelőleg a főiskola számára egy új, művészileg alkotott épületet emeltetett. II. József császár az előadások egynémelyikénél a német nyelv használatát rendelte el s az egyetem jogi karát kiválóan az állami hivatalokra készülők előkészítő iskolájának jellegével ruházta föl. A főiskola tudományos hivatása csak I. Ferencz császár alatt és pedig az által szenvedett korlátozást, hogy a bölcsészeti tanfolyamokon a tudományos kérdéseknek tárgyalása oly iratokban és nyomtatványokban, melyeket az állam az ifjúság gondolkozása irányára aggodalmat keltőknek vélt, ki lett zárva. Mária Terézia a gymnasiumoknak új tanterveket szabott, melyeknek czélja a latin nyelvnek alaposabb művelése volt. I. Lipót alapította a képzőművészetek akadémiáját, mely későbbi fejlődésében a tökély magas fokára emelte az építészetet, a festészetet, a szobrászatot és a rézmetszést s hatalmasan elősegíté az ízlés finomúlását. Mária Terézia a népnevelés emelésére a német iskoláknak új berendezést adott s azok számának szaporítását és rendszeres látogatásukat sürgeté.

Annak a gondoskodásnak, melyben a XVIII-ik század folyamán az állam és több fennkölt gondolkodású férfiú a lakosság egyes osztályai fiatalságának kiművelését részesíté, köszönheti Bécs a Terézia-féle lovagakadémiát, a Löwenburg-féle nemesi convictust a kegyesrendieknél, a máriahilfi mérnök-akadémiát, a városbeli keleti akadémiát, a katonatiszti leányok számára fölállított nevelő intézetet Hernalsban, az állatorvosi tanintézetet a Landstrassén, az orvos-sebészeti akadémiát katonaorvosok számára, és a polgári rendű leányok számára fölállított nevelő intézetet a Józsefvárosban. Ferencz császár ezek számát az érseki seminarium és a világi papok számára fölállított magasabb képzőintézet által szaporítá. Ama szerencsétlenek is, kiket a hallási, szólási vagy látási érzék hiánya akadályozott abban, hogy hasznos életpályát választhassanak, menedéket és oktatást találtak a siketnémák és világtalanok számára fölállított nevelőintézetekben.

Ama törekvés, hogy a tudományok és művészetek intézetei Bécsben mind egybegyűjtve legyenek, volt a múlt század alatt a meglevők kibővítésének és új gyűjtemények alapításának indító oka. Az udvari könyvtár és az egyetemi könyvtár értékes könyvkincsek bevásárlása s a megszüntetett kolostorok könyvtárainak beolvasztása által gazdagíttatott; életbe lépett az ásvány-gyűjtemény, a bécsi és schönbrunni növénykert, a pénzek és régiségek tára és az állattani gyűjtemény a Hofburgban. A prágai, gráczi, innsbrucki stb. császári kastélyok gazdag műgyűjteményeinek értékesebb tárgyai Bécsbe vándoroltak. A Belvederebeli császári képcsarnok, a kincstár, az ambrasi gyűjtemény és az Albertina a Hofburg gyűjteményeivel egyesíttettek, Olaszországban, Németalföldön és Németországban eszközölt bevásárlásokkal nagyobbíttattak és így gazdag forrásaivá lettek úgy az ide valók, mint az idegenek tanúlmányainak, indítóivá újabb műalkotásoknak.

Újból fölmerült I. Miksa császár ama terve, hogy a német tudományosság főszékhelye Bécsbe tétessék. A tudományos akadémia fölállításának meghiúsúlása után tudósok társasága alakult a német irodalom művelése és a német nyelv javítása czéljából. Politikai és irodalmi időszaki iratok közvetítették a világesemények, s a tudományok és művészetek terén a nevezetesebb jelenségek ismeretét. Előszeretettel ápoltattak a történelem, a jogi és államtudományok. Az új életre kelő német költészetnek csaknem minden ága képviselve vala itt. II. József sajtószabadságot engedett, hogy „a nemzeti becsület és nemzeti erő e nagy tőkéje” a nemesebb erőket közös működésre egyesítse a fölvilágosúltság és művelődés terjesztésében.

A polgári közélet emelésére is nagy erőfeszítés történt. A városi tanács kiterjeszté hatalmi körét úgy is, mint földtulajdonos, úgy is, mint közigazgatási és igazságszolgáltatási hatóság. Újabb jövedelmi források módot nyújtottak a községnek, hogy az iránta táplált fokozottabb igényeknek is megfelelhessen s hogy a közegészség és közbiztonság emelésére szükséges intézkedéseket megragadja. A polgároknak azonban, a Ferdinand-féle városi szabályzatnak megfelelően, ezentúl sem vala részük az igazgatásban. A városi tanácsnak II. József által történt újabb szervezése a községi igazgatást önállóbbá tette ugyan fölfelé, de a polgárok ez után is ki voltak rekesztve az igazgatásra való minden befolyásból. Csak annyi joguk volt, hogy a polgármester és a tanácsosok választásában részt vehettek.

A polgári osztály fölvirágozásával a véderő is növekedett. Ámbár a polgárok nem voltak többé kötelezve a város kapúit oltalmazni, de azért mégis kötelességükké tétetett, hogy magukat a fegyverforgatásban szorgalmasan gyakorolják, hogy zavargások elnyomásánál segédkezhessenek, háború esetében a várost védelmezni tudják, vagy egyéb alkalommal hazafias lelkületüket bebizonyíthassák. A polgárok, megemlékezve elődeik tetteiről, gondosan ápolták a katonai szellemet. Fegyvergyakorlatokat tartottak s a lövőházakat látogatták, büszkeséget helyezve abba, hogy a polgári hadtestben minden katonai osztály képviselve van. Az első polgárezred mellett egy második is keletkezett, úgy szintén czéllövő, akademikus, pattantyús és lovasosztály is alakúlt. A polgári osztályhoz nem tartozó lakosok az önkénytes csapatokba sorakoztak. Lelkesítőleg hatott a polgárokra, midőn Károly főherczeg 1806-ban hadtestöknek új szervezetet adott.

A múlt század emberbaráti szelleme a lakosság növekedésével s a mesterlegények és munkások szaporodásával a községi szegényügy és betegápolás terén is nagy változást idézett elő. Szigorú rendeletek korlátozták a koldúlást. I. Lipót óta a császári udvar, a nemesség és más emberbarátok nagy szabású új intézetek fölállításával és gazdag alapítványokkal áldoztak a felebaráti szeretetnek. Ez intézetek száma a nagy szegény-házzal és a rokkantak házával, az Árvaház-utczában levő spanyol kórházzal, a Rennwegen épült Szent-Háromság-kórházzal, a Rokkanak utczájában levő Szent-János-kórházzal, Gumpendorfban a münzwardeinhofi szegények-házával, a Kórház-utczában a „zum blauen Herrgott” nevű szegény-házzal, a rennwegi árvaházzal s a külvárosokban tizenkét közkórházzal szaporodott. Koldúsok, csavargók és foglalkozás nélküliek részére a lipótvárosi már meglevő fegy- és dologházon kivül még a kaiser-ebersdorfi kastély is berendeztetett. II. József császár a szegények és betegek gondozásában új korszakot nyitott meg. A St.-Clara melletti kórház St.-Marxba lőn áthelyezve s csupán polgárok számára berendezve, a wiedeni Klagbaum-kórház pedig megszűnt. Nem polgári származású szegények részére a kórház-útczai és währingi-úti intézetek, a neustifti „hosszú pincze”, továbbá az ybbsi katonai laktanya, a mauerbachi karthausi kolostor lőn berendezve, melyekhez később aztán még a Traisen melletti Szt.-Andrae-i kaszárnya is járúlt. A betegek ápolásának szentelte a császár az alser-útczai nagy szegényházat is, a vesztegintézeti udvarbeli ispotályt, a lelenczek menedékhelyének az alser-útczai Melker Gartent, az árváknak pedig az árvaház-útczai spanyol kórházat. A föloszlatott szerzetrendek vagyonából és a korábbi szegény-pénztárból a szegények segélyezésére külön alapot rendelt a felebaráti szeretetről nevezett szegények-intézetében.

Az államnak az a törekvése, hogy Bécset nagy iparos- és kereskedővárossá tegye, s azzal egyúttal a polgárok számát és jóllétét is emelje, soha meg nem szűnt. A vállalkozási kedv ösztönzése végett az állam oda hatott, hogy mindig találkozzanak olyanok, kik gyárakat állítanak s hogy Bécsben Németországból, Francziaországból, Németalföldről munkások telepedjenek meg addig is, míg azokat majd belföldi munkaerőkkel sikerül pótolni, hogy így az eddig külföldről vásárolt árúczikkeket magában a fővárosban lehessen készíteni. Igy keletkeztek a XVIII. század kezdetén az aranynyal és ezüsttel átszőtt finom selyemárúk első szövőgyárai a Neubauban és a régi Taboron, műszer-, gép-, bádogárú- és posztógyárak a Lipótvárosban, finom selyem-harisnyagyárak a Spittelbergen és porczelánárú-gyárak a Rossau-n. Ezzel egyidejűleg a vidéki gyárak tulajdonosai rakodókat és elárusítók boltokat is állítottak itten. VI. Károly a vállalkozóknak előlegeket adott, Mária Terézia új gyárak fölállítására külön alapítványt rendelt, II. József pedig az új gyárakat az adómentesség kedvezményében részesíté s az által segíté elő a gyáripart, hogy az itt letelepülő külföldi gyári munkásokat fölmenté a katonáskodási kötelezettség alól, valamint az által, hogy 1784-ben tetemesen fölemelé a beviteli vámokat. A gyáripar oly nagy lendületet nyert, hogy a XVIII. század végén Bécsnek, több ezernyi munkáslétszámmal, kétszáznál már több ilynemű vállalata, s ugyanannyi gyári raktára volt.

A kézzel űzött iparágak száma és neme sem kevésbé szaporodott, minek indító oka a VI. Károly által előidézett nagyobb verseny vala. Valamint a polgári iparágaknak, úgy katholikus és protestáns, bel- és külföldi munkássegédeknek is védő szabadalmak osztogattattak, egyesek részére pedig az úgy nevezett szabad foglalkozások engedélyeztettek a divat és az ízlés változásai által fölszínre hozott új czikkek számára. A régi czéhszabályzatok összhangba hozattak az újabb kézműipari viszonyokkal s a czéheknél divatozó számos visszaélés meg lőn szüntetve. Bécsben a XVIII. századnak már második felében kétszázötvennél több oly különböző polgári kézműipar és szabadalmazott foglalkozás űzetett, melyek szükségleti és fényűzési czikkek készítésével foglalkoztak. E mellett figyelembe kell venni még azt is, hogy a képzőművészeti akadémia fönnállása óta a valódi művészek kiléptek a czéhszövetkezetből s szabad állást foglaltak el. Egyes kézműág, mint a szabóság, asztalosság, vargaipar és a lakatosság az elővárosokban annyira elszaporodott, hogy Mária Terézia attól való féltében, miszerint a polgárok jólléte hanyatlásnak indúlhat, az egyes mesterségek és szabadalmazott iparágak engedélyezését megszűntetni rendelé. Egyes gyárak és ipartelepek alapítóinak szorgalma és leleményessége homályba borítá a külföld sok régi iparos városának fényét és jelentőségét.

A belföldi iparnak nyújtott kedvezményekkel egyidejűleg arról is gondoskodott az állam, hogy a nyers és ipari termékek számára elárúsító új piaczok is nyíljanak, nevezetesen Németországban, Olaszországban, Hollandiában és a Keleten, hogy a belföldi tőkegazdaság ez által is növeltessék. Az I. Lipót alatt szerencsétlenűl járt kereskedőtársulatok bukása után a velenczei, hamburgi, amsterdami és nürnbergi bankok szervezetének fölhasználásával Bécsben is életbe lépett a banco del giro, s annak helyére nem sokkal azután a bécsi városi bank, mely föladatává tette, hogy „a készpénznek a külföldre szivárgását” megakadályozza s magát a forgalmat könnyíteni fogja. VI. Károly új kereskedelmi társaságokat alapított s a Dunára kereskedelmi hajórajt építtetett. A Törökországgal 1718-ban kötött béke után Bécsben török, Konstantinápolyban pedig bécsi kereskedők telepűltek meg. Keleti kereskedelmi társaság keletkezett, mely kizárólagos szabadalmat kapott, hogy a kereskedelmi árúczikkeket Magyarországon keresztül szárazon és vízen Törökországba szállíthassa, s gyárakat és hajóépítő telepeket állíthasson. Trieszt az Olaszországgal és a Földközi tenger kikötőivel folytatott kereskedés emelése czéljából szabad kikötőt nyert. A kereskedő osztálynak alaposabb szakszerű kiművelésére kereskedelmi, kölcsön- és váltóbank létesűlt. S mennél nagyobb fejlődést nyert az ipar, annál sűrűbben özönlöttek a kereskedők az örökös tartományokból és Magyarországból e fővárosba, hogy árúszükségleteiket itt fedezzék. A vidéki nagyobb városok vásárjait és sokadalmait bécsi iparosok mind számosabban látogatták. A kereskedelmi szellem már II. Józef alatt oly hatalmassá lett, hogy fölmerült itt már az az eszme is, hogy a tengeren túli kereskedés kifejlesztésére távoli világrészekben gyarmatok volnának telepítendők.

A Bécscsel való közlekedés érdekében új műútak épültek, – mint példáúl a Semmeringen át vezető, – s az éjszak és kelet felé vezető fő-útvonalak javíttattak, a Duna folyam egyes szakaszai szabályoztattak s a bécs-újhelyi csatorna megásatott, még pedig oly czélzattal, hogy az majdan egész Triesztig vezettessék. A II. József által megszűntetett idegen rakodók helyén gazdag belföldi nagykereskedés fejlődött, mely a legválságosabb viszonyok között meg tudta segíteni az államot s melynek meggyűjtött tőkepénze 1816-ban már lehetővé tette, hogy a pénz- és hitelügy rendezése czéljából a nemzeti bank fölállíttassék. Bécsben léptek életbe azok a közlekedési vállalatok is, melyek később a gőzerő fölhasználásával a személy- és árúforgalomnak szárazon és vízen oly nagyszerű lendületet adtak. Igy például 1831-ben megindult a gőzhajózás a Dunán, s 1838-ban megnyílt a Ferdinand éjszaki vaspályának Wagramig terjedő szakasza.

A szabadságharczok után ellankadt az üde, alkotó szellem, mely a közélet minden terét csaknem egy egész századon keresztűl átlengte. Bécs polgárai legjobban megérezték az állam erejének megrendűlését a Francziaország ellen vívott háborúkban, s nagy szorgalomra, nehéz, kitartó munkára vala szükség, míg az előbbeni jóllét ismét helyreállt. Akadtak még olyan egyes körök is, melyek a kereskedés és az ipar terjeszkedését aggódó szemmel tekintették, mivelhogy, így vélték, a lakosság alsó rétegeinek szaporodása veszedelmessé is válhatik! Az az aggodalom, hogy a politikai szabadság eszméinek elterjedése újabb rázkódtatásokat vonhatna maga után, azt eredményezé, hogy a szellemi szabad mozgás megszoríttatott. Szorongva ügyelt föl a kormány a népélet minden jelenségeire, elnyomva a fönnálló államrend minden bírálatát. A történelem, politika, bölcsészet és vallás kérdéseit tárgyaló iratoknak nagy óvatossággal kellett szerkesztve lenniök, ha koczkáztatni nem akarták, hogy a censurától lefoglaltassanak.

A polgárok beletörődtek e szellemi nyomatásba. Büszkeségüket találván abban, hogy Ausztria hatalmát és tekintélyét kifelé helyreállítani sikerült, s híjával levén a belkormányzati rendszer közelebbi ismeretének: egész megnyugvással bízták sorsukat I. Ferencz császár oltalmazó gondoskodására. Mert ő valóban meg is védelmezte őket keresetükben. Sokat tett a hasznos intézmények és intézetek emelésére, mint szintén a polytechnikai intézet fölállítása és a nemzeti bank megalapítása által is. Az által, hogy oly könnyűvé lett a kereset s hogy annyira kínálkozott a természeti kincsek gazdagsága, a bécsiek megszokták, hogy az élet vidám élvezeteinek hódoljanak. Bäuerle jól eltalálta az életét kellemesen töltő bécsi ember érzületének alaphangját abban a dalban, melynek végszavai ezek:

„’s giebt nur a Kaiserstadt, ’s giebt nur aWien!” (Egy császári város van, egy Bécs van csupán!)

Az állami élet tespedése s minden szabadabb mozgás elnyomása azonban, daczára minden kedvező anyagi viszonynak, annál kevésbbé bizonyúlhatott be állandóan tartható állapotnak, mivelhogy Német-, Franczia-, Olaszországban és Orosz-Lengyelországban oly politikai mozgalmak indúltak meg, melyek szabad, alkotmányos intézmények fölállítását sürgették, s valamennyi ország szabadelvű táborai heves támadásokat intéztek az osztrák kormány, mint minden politikai és szellemi haladás bevallott ellensége ellen. A míg I. Ferencz császár élt, Bécsben az ő személyiségének hatalma a létező állapotokkal való elégületlenség tüneteit, legalább nagyobb körökben, kevésbbé tette fölismerhetőkké. Csak I. Ferdinand császár trónra lépésével s az államügyek legfőbb vezetésében ezzel egyidejűleg bekövetkezett változásokkal, (midőn, daczára a rendek sürgetésének, a várt sarkalatos reformok elmaradtak, s amegszokás hatalma és a vezető államférfiak határozatlansága és egyenetlensége mindent a régiben hagyott), akkor lett az elégületlenség titkolhatatlanná. E hangulat az 1845–1847. évek folyamán veszedelmes jelleget öltött. Az iparosok egy nagy része nyugtalankodni kezdett Ausztriának a német vámegylethez tervezett csatlakozása miatt; a gyáros külvárosokban kitört az üzleti válság, a munkások osztályában beállt az inség s jelentékenyen megdrágúlt minden élelmi szer. Az a meggyőződés, hogy a kormányrendszer fönn nem tartható, a legszélesebb körökben vert gyökeret. Nemes, tanár, ügyvéd, katona, polgár és író mind rajta volt, hogy a nemzetiségi törekvések által széllyel tagolt régi Ausztria átalakúljon, megifjodást nyerjen.

Midőn az Orleans-ház Francziaországban az 1848-iki év február havában megbukott, Ausztriában Bécs állt a politikai mozgalom élére. A lakosságnak csaknem minden osztálya és köre latba veté súlyát, hogy az uralkodó kormány eltávolíttassék. Mindenfelé hangzott a követelés, hogy a császár adja meg népeinek ama politikai nagy jogokat, melyek a modern alkotmányos államélet alapját képezik. 1848 márczius 13-án indúlt meg a mozgalom az országháznak polgárok és tanulók által megszállott udvarán, épen abban a perczben, mikor az osztrák rendek a császár elé terjesztendő föliratok fölött tanácskoztak. Innen csakhamar elterjedt a mozgalom úgy a bel-, mint a külvárosok utczáira s egyes külső részekben gyújtogatásban, gyárak lerombolásában tört ki. Három napig tartott ez állapot, míg az I. Ferdinand császár által kihirdetett alkotmány, a sajtószabadság és a nép fegyverviselési jogának megadása az izgatottságot le nem csillapítá s az új kormány a polgárság és tanuló ifjúság segítségével a rendet és békét helyre nem állítá. A nagy politikai vívmányok fölötti örömnek azonban csak rövid ideig volt nagyobb hatása a közhangulatra. Kevéssel a márcziusi napok után a radikális vezetők izgatásai győztek a mérsékeltebb szabadelvűek nézetei fölött. A radikálisok a fölizgatott tömegben egyre azt a gyanút szították, hogy a megnyert vívmányoknak nem lesz állandósága, egyre újabb meg újabb politikai követelésekkel állottak a gyenge miniszterium elé s tüntetések rendezésével igyekeztek azoknak nagyobb nyomatékot adni. Igy pl. az április 1-én kihirdetett sajtó-törvényt az aulában nyilvánosan elégették, az aprilisi alkotmányt, mivel kettős kamara-rendszert állított föl s a radikálisoknak nem tetsző választási rendet állapított meg, elitélték, s azt követelték, hogy Ausztria szorosabban csatlakozzék Németországhoz s hogy a nemzetőrség politikai testületnek ismertessék el. Május hó 15-én egy fölfegyverzett polgárok, tanulók és nemzetőrök által kisért küldöttség jelent meg a várpalotában, hogy a császárnak egy tömegesen aláirott kérvényt nyújtson át. Újabb zavargások kitörésétől lehetett tartani, s a császár harmadnapra elhagyta Bécset s Innsbruckba helyezte át udvarát. Az a kísérlet, hogy az egyetemi legio föloszlattassék s az aula bezárassék, arra vezetett, hogy az utczákon torlaszokat emeltek az előnyomúló katonaság ellen. A vérengzés megakadályozása végett a községi bizottság, a nemzetőrség és az egyetemi legio tagjaiból bizottság alakúlt; ez azonban nem felelt meg föladatának, sőt azon törekvésével, hogy a kormány minden elhatározására, cselekedetére nyomást gyakoroljon, a mozgalom tovább terjedésének lőn szítója. Most már János főherczegnek a császár helyettesévé történt kinevezésétől, új kormány alakításától s az osztrák alkotmányozó országgyűlés összehívásától remélték azt, hogy az izgatottság lecsöndesül s hogy a szabadságmozgalom törvényszerű irányba tér. Ebben a reményben tért vissza a császár Bécsbe augusztus 12-én. De a radikálisok állandó izgatásai mindig újabb meg újabb kihágásokra vezettek. Augusztus végén a közmunkák napszámjának leszállítása miatt a Praterben kitört a munkások zavargása, mely három napig tartott s az újból fölállított közbátorsági őrséggel véres összeütközésekre vezetett. A minisztérium föloszlatván a közbiztonsági bizottságot, e miatt a nép szabadságának elárúlásával vádoltatott. Szeptember 12-én zajos jelenetek folytak le a Judenplatzon a belügyminiszterium előtt, mivelhogy ez vonakodott jótállani a kis-iparosok fölsegélésére alakúlt egyesület értéktelen részvényeiért. Nagy tüntetést terveztek a szabadságellenesnek vélt kormány megbuktatására.

Mielőtt azonban erre került volna a dolog, végzetes katasztrófa következett be Bécsben október 6-án a magyarok és horvátok között támadt viszályok folytán. Midőn ugyanis a magyar sereg az osztrák határ felé szorította a horvátokat, s a hadügyminiszter a bécsi helyőrségből több zászlóaljat indított el a horvát bán seregeinek megerősítésére, a nemzetőrség, az egyetemi ifjúság és a munkások radikális része, mely a magyarokkal rokonszenvezett, meg akarta ezt akadályozni. Heves összeütközés keletkezett a Táboron, s a tusa elterjedt a belvárosi utczákra is, hol borzalmas jelenetek következtek, minő gróf Latour, a hadügyminiszter, meggyilkolása volt. A császár újra elhagyta Bécset s Olmützbe költözött. A katonaság visszavonúlt s a rend és közbátorság visszaállítását egyelőre a kormánynak Bécsben visszamaradt tagjaira, az országgyűlésre és a város tanácsára hagyta. A radikális párt túlsúlya Bécset a császári hadsereggel szemben fegyveres ellenállásra ragadá. Három hétig tartó ilyen állapot után Bécset a császári csapatok 1848 október 31-én elfoglalták s a rendezett viszonyok helyreállítása czéljából katonai erő alá helyezték.

Általánossá lett egy erős kezű kormány szükségének érzete, mely a birodalmat fenyegető külső és belső veszedelmekkel szembe tudjon szállani. Ezért mondott le I. Ferdinand császár a trónról s ezért foglalta el azt I. Ferencz József azzal az elhatározással, hogy a korona fényét tisztán föntartja, jogait népeinek képviselőivel megosztja s valamennyi tartományát és népét egy nagy államtestté egyesíti. Ausztria 1849 márczius havában egységes alkotmányt nyert, mely elismerte a községek szabad önrendelkezési jogát, kimondta valamennyi állampolgár törvény előtti egyenlőségét, elismerte az állam által befogadott minden hitfelekezetek egyenjogúságát, a tanulási és tanítási, valamint a sajtószabadságot.

De minthogy a császár e fenkölt szándékainak rögtöni megvalósítása nagy akadályokba ütközött, a márcziusi alkotmányt visszavonták. Csak 1860-ban engedélyezett I. Ferencz József császár újólag alkotmányos jogokat népeinek. Kibocsátotta az októberi diplomát (1860) s nem sokára rá kiadta a februári alkotmányt (1861). Hat évvel később pedig megköttetett Magyarországgal a kiegyezés, melynek következése az állam dualisztikus alakúlása lett.

Bécs, mint birodalmi fő- és székváros, nagyszerű, háborúk és gazdasági válságok által csak rövid időközökre megszakított lendületet vőn, középpontja lett Ausztria boldogúlására irányzott minden törekvésnek, valamint azon szellemi és anyagi erőfeszítésnek, mely a modern műveltség valamennyi terén a haladás elvének hódol. Székhelye lett a birodalom képviselőinek, kik az alkotmányt szabad szellemben, széles alapon kifejlesztették s a birodalom oltalmára és boldogúlására üdvös új törvényeket hoztak.

A császár rendeletére leomlott a régi váröv, mely a belvárost az elővárosoktól elválasztá s a bástyák, a várost körítő árkok és a vártér helyén újabb városrész emelkedett egy középpontból sugár alakban kifutó fő közlekedési vonalakkal, a körúttal (Ring) és a teherszállító úttal. Csakhamar beépültek az egykori külvárosoknak eddig pusztán heverő telkei s a külső városrészekben az építés még gyorsabb lépésekkel haladt, oly tekintélyes községekké növesztve azokat, hogy most a fővárostól csak a sáncztöltés által választvák el. Hogy pedig a város egyes előrészei az árvízveszély ellen biztosítva legyenek s hogy a kereskedelmi forgalom vízi útja jobban kihasználtathassék, a Duna folyam szabályozásnak lőn alávetve s annak főmedre a városhoz közelebb hozatott és szilárd hídakkal lőn ellátva.

Egy újabb községi szervezet a polgároknak teljes szabadságot s terjedelmes önrendelkezési jogot adott a község igazgatását érdeklő minden ügyekben. A magát önérzetében emelve érző község, fölismerve egy fölvirágzó nagyváros fokozott szükségleteit, jelentékeny áldozatkészséggel tette meg a közlekedés, az egészségügy és a lakosság közbátorsága, továbbá a betegápolás és szegényügy s a közélelmezés javítására czélzó intézkedéseket. Szélesbíttette az utczákat, javította a csatornahálózaot és kövezetet, kiépítette a császár és Hoyos gróf nagylelkűsége által támogatott forrásvízvezetéket, emeltetett egy olyan városházát, mely minden más középületet messze fölülmúl nagyszerűségével, állíttatott új hivatali épületeket a kerületi előljáróságok részére, szegény- és árvaházakat, egy nagy fürdőt, új árúcsarnokokat, új marhavásárt; létre hozta a városi parkot, a városháztéri, a fogadalmi templom előtti, a Ferencz-József rakodó parton levő kerteket és egy nagy új temetőt Kaiser-Ebersdorf mellett.

A nevelés- és oktatásügy terén I. Ferencz József császár a tudomány és művészet haladásának szellemében reformálta az egyetemet, a műszaki intézetet és a képzőművészetek akadémiáját s jelentékenyen emelé tekintélyöket az által, hogy kitűnő tanárokat hívott meg tanszékeikre. A földmívelés, az ipar és a kereskedés emelése czéljából Bécs mezőgazdasági főiskolát és kereskedelmi akadémiát nyert. A gymnasiumok új tanterv szerint lőnek berendezve. Hogy az ifjúság megszerezhesse a különböző élethivatásokhoz szükséges előkészültséget, a reálgymnasiumok új szervezést nyertek, a reáliskolák szaporíttattak, továbbá fölállíttatott a műipariskola, az osztrák muzeum, számos kereskedelmi és ipari előkészítő, továbbképző és magasabb iskola, megnagyobbíttatott a zene-conservatorium, magán zene- és színi képző intézetek létesültek, nem különben nőképző és női szakiskolák. Még nagyobb jelentőségű volt a népiskoláknak az új törvény irányelvei alapján történt átalakítása. Hogy a művelődés a lakosság valamennyi köreire kiterjedhessen, a község roppant áldozatokat hozott a reá bizott népoktatás érdekében. Megszűntette a tandíj fizetését, javította a tanítók anyagi helyzetét, a tanítók számára tovább képző intézetet állított s nagy számú egészséges, tágas iskolaépületeket emeltetett.

Az I. Ferdinand császár által alapított tudományos akadémia s az újonnan létesült nagy számú intézetek, egyesületek tág mezőt nyitottak a tudományos munkálkodásnak, mely különösen a hazai történelemnek, az ország- és népismének s a természettudományoknak szolgált javára. A szellemi bilincsek alól való fölszabadúlás buzdítólag hatott a szépirodalom művelésére s előmozdította a tartalmas napi sajtó kifejlődését. A szinház és zene megtartották kiváló helyöket az osztrák-magyar monarchián belűl és kivűl.

Igy lőn I. Ferenc József császár újjáteremtője Bécsnek a közélet minden terén. Meleg gondoskodását a birodalmi fő- és székváros üdvéről a lakosság a szeretetnek és ragaszkodásnak minden alkalommal nyilatkozó érzelmeivel viszonozta. E sokszor megújúlt alkalmak közül csupán a császár és császárné ezüst-menyegzőjének ünnepén rendezett hódolati díszmenetre utalunk. Mily lelkesedés szállotta meg mindazokat, kik ez ünnepélyen pompás színvegyűletű jelmezekben közreműködve, a zene hangjai mellett vonúltak el a császári pár előtt, meghajtván előtte zászlóikat és lobogóikat s örömújjongással hangoztatván szerencsekivánataikat. Vajon a szeretetnek e tűntetései nem a legtisztább hálának voltak-e bizonyítékai? S vajjon a császár kifejezhette volna-e nagyobb őszinteséggel mindezek fölötti örömét, mint úgy, hogy az ünnepély végén odahagyta sátorát s mélyen megilletődve a polgárok, a művészek, a dalárok felé sietett, hogy velük kezet fogjon s ezzel bensőleg érzett köszönetét jelezze?

Igy maradjon mindenkorra, hogy e szép város a császári ház oltalma és védő paizsa alatt, az egyre fejlődő szellemi és gazdasági élet, a közszellem és a szabad polgárság alkotó erejének segítségével, önmaga javára, a haza büszkeségére és boldogságára tovább is virágozhassék az idők végeig!