TEMETŐK

A településekhez elválaszthatatlanul hozzátartoznak a talajvíztől mentes domboldali temetők. A középkorban és még utána is hosszú ideig a templom köré temetkeztek.

A 17. századtól részben helyszűke miatt, részben egészségügyi okokból a templom mellől a temetők többnyire kikerültek a település szélére. Még napjainkban is található a templom mellett temető Agostyán, Ászár, Császár, Kocs, Kecskéd, Nagyigmánd, Pilismarót és Szák községekben.

A 18. század végéig a halottakat elhalálozásuk időpontja szerint, sorba temették el (Ászár, Mocsa). A vallás szerint elkülönült temetők - katolikus, református, evangélikus - csak az 1800-as évek elejétől terjedtek el (pl. Császár, Dad, Héreg, Kocs, Nagyigmánd) Zsidó temető, a többi temetőtől elkülönülve, több községben is volt (pl. Bajna, Bokod, Dad, Dömös Felsőgalla, Kisbér, Lábatlan, Nagyigmánd, Nyergesújfalu, Süttő, Szőny, Tata).

A régi temetőket gát vagy árok, majd a 19. század közepétől egyre gyakrabban gledicia sövény, drótkerítés vette körül. A katolikus temetők árkába öngyilkosokat temettek. Az emlékezet máig megőrizte, hogy az 1831. és 1866. évi nagy kolerajárványok halottai a temetők melyik elhagyatott részében nyugszanak (pl. Ászár, Dad, Héreg, Neszmély, Tata).

A temetőt az egyházak gondozták, kaszáltatták az üres területet és utakat. Halottasházat a falusi temetőkben csak az 1880-as évektől építettek. Itt helyezték el temetésig a településen meghalt idegeneket. Komárom-Esztergom megye községeiben háztól temették a halottakat. Ez a gyakorlat az 1950-es évekig megmaradt (pl. Dad, Mocsa, Héreg).

A családi temetkezés hagyományát megőrizve még ma is a padmalyos temetés az általános (pl. Bajna, Császár, Dad, Héreg, Kocs, Mocsa, Nagyigmánd, Neszmély). A sírt a temetés reggelén a rokonság vagy a halott barátai, ismerősei ássák ki. A két méter mély sír mindkét oldalába ásott ún. pandalba, oldalkamrába (Bajna, Császár) teszik a halottat. Egy sírhelyre így négy-öt családtagot eltemetnek. Hajdan a fejfákat helybéli faragó emberek és asztalosok, a múlt század elejétől a módosabbak sírjeleit kőfaragók készítették tatai, tardosi vagy süttői márványból.

A fejfákra, keresztekre, sírkövekre elsősorban a múlt századtól kezdve nemcsak a halott nevét írták fel, hanem rövidebb-hosszabb versben életéről, erényeiről is megemlékeztek. A félnépi versek sok esetben a régebbi hagyományokat is megőrizték:

A fejfaversek paródiája is kifejlődött, és sohasemvolt verseket beszélgetés, esti összejövetelek alkalmával szívesen adnak elő.

A temetés befejező aktusa a tor, vagyis a résztvevők vendégül látása. Ezt a középkorban magában a temetőben tartották, s ennek emlékeként szórványosan még századunkban is ott rendezték. Már 1279-ben a budai zsinat tiltotta, hogy a temetőkertben mulatozzanak és táncoljanak. Az egyházak később is mindig rossz szemmel nézték. Így a XVII. század elején olvashatjuk: „A holt emberekért esztendőnkét való tor csinálás ördögi találmányok.”

A temetőbeli tánc néhány helyen ott maradt meg, ahol a legény vagy leány temetésének mozzanatai a lakodalom menetét utánozták.  A temetőbeli tor emlékét idézi az is, hogy a temetőkapuban a koldusokat élelemmel és itallal megvendégelték.

Századunkban a tort a halottas háznál ülték meg. Ezen kenyeret, szalonnát, máshol kalácsot ettek. Helyenként főtt étel, rendszerint paprikás hús is járta. Az előbbi ételekhez pálinkát, az utóbbiakhoz inkább bort adtak. A halottnak is terítettek. Csendes beszélgetéssel, énekléssel telt az idő, majd a pálinka-bor hatására vidámabb dalokra is sor került, rendszerint a halott kedves nótáját dalolták el. Ha már mulatozás jellegűvé kezdett válni a tor, akkor valamelyik idősebb rokon javaslatára egyszerre távoztak.

A gyász színe régebben a fehér, illetve a világos volt. A fekete gyász nyugatról és felsőbb osztályok közvetítésével terjedt el a parasztság között is. Fehérben gyászoló asszonyokat még egy fél évszázaddal ezelőtt az Ormánságban lehetett találni. A gyászolásra a magyar parasztság körében egységes időpontok, határok nem ismeretesek. Mindenesetre a halottról néhány évig neve napján és halálozása napján emlékeznek meg, de ilyenkor mulatozástól tartózkodnak. 

A halottbúcsúztató a halott és a hozzátartozók közötti kapcsolat feloldását, rendezését valósítja meg.

A verses halotti búcsúztatás a 17-18. században "alapvetően meghatározta a temetési rítust". Kezdetben a társadalom felső rétege vette használatba. A búcsúztatás a temetési szertartásból az egyház rossz szemmel nézése miatt áttevődött a szertartás végére, az áldás utánra, a szertartás terében pedig a templomból a temetőbe. Ez a folyamat évszázadok során ment végbe.

A 18. századi nemesi, nyomtatott halottbúcsúztatók a hivatalos vallásos szertartás szerkezetébe illeszkedtek, elkészítőjük vallásos személy vagy közismert literátor. Szemléletük és frazeológiájuk a hivatalos vallásossággal összhangban van. A változás következő szakaszát a 19. század kéziratos halottbúcsúztatói képezik. E korszak verseit kántortanítók, parasztkántorok fogalmazták, a család elvárásához igazodva. Szerepe a halál fölötti meditációról a fájdalom kifejezésére, a búcsúztatás lebonyolítására, a szertartás irányítására tevődik át. Mind szemléletében, mind stílusában távolodik a halotti prédikációtól. Az utóbbi évtizedek verses halottbúcsúztatói kiszorulnak a temetési szertartásból.

Az egyházi ellenőrzés alól kikerülve laikus és népi vallásos igényeket elégítenek ki. A búcsúztató világképe beszűkül, a konkrét halál- és temetési eseményre korlátozódik, az eseményre való reflektálás miatt pedig az aktualitása megnő. A dallamtól, az előadástól elszakadva kidolgozottsága, ritmusa, verses formája megváltozik. 

 Pálfi J. Dénes a verseket a gyászoló család felkérésére írta. Előzetes mintát nem használt. Az évek során viszont a bevált fodulatokat és formulákat annyira begyakorolta, hogy azok több versében ismétlődnek. Egy éjszaka kellett a vers megírásához A verset a  Jer, temmessük el a testet kezdetű, 289. számú unitárius ének dallmára adta elő a templomi temetési szertartás zárásaként. Külön a versírásért nem kapott sem fizetséget, sem adományt a család részéről. Népszerűsége, sikerei őt is, feleségét is kielégítették.

A falu lelkésze az 1980-as években püspöki rendeletre hivatkozva beszüntette a kántori halottbúcsúztatást. S bár a hívek azóta is sokszor felkérték halottjuk búcsúztatására, Pálfi J. Dénes - maga is fájdalommal - elutasította kérésüket. Ugyanakkor azt is szükséges megemlíteni, hogy tizenhét alkalommal volt vőfély. A lakodalmi versek megírásában, alakításában is jártasságra tett szert.

Most érzem milyen az élet nélküled, 
Most érzem mi az mit elveszítettem, 
Most érzem mit hagytam elszaladni, 
Most érzem az álmokat szertefoszlani. 

Nem értem miért kellett így lennie, 
Nem értem miért fáj a szívem ennyire, 
Nem értem miért vagyok ennyire kimért, 
Nem értem miért... nem értem miért. 

Most búcsúzni kell a szép emlékektől, 
Most búcsúzni kell a szenvedélytől, 
Most búcsúzni kell a gyönyörűségtől, 
Most búcsúzni kell a reményeimtől. 

Rádöbbentem az élet nehézségeire, 
Rádöbbentem a múlt szépségeire, 
Rádöbbentem elmúlt a szerelem, 
Rádöbbentem bennem még ég teljesen. 

Hiába érzem a kínt mely felemészt, 
Hiába voltam mindig tettre kész, 
Hiába adtam meg mindent mit tudtam, 
Hiába tettem meg végül mégis meguntad.

További, már mai halottbúcsúztató versek:

"Egy könnycsepp a szemünkben Érted él, 
Egy gyertya az asztalon Érted ég, 
Egy fénykép, mely őrzi emléked, 
S egy út, mely elvitte az életed. 
A bánat, a fájdalom örökre megmarad, 
Mindig velünk leszel, az idő bárhogy is halad."

Ne fájjon Nektek,hogy már nem vagyok 
Hiszen Napként az égen Nektek ragyogok! 
Ha szép idő van, s kék az ég, 
Jusson eszetekbe sok szép emlék. 
Ha Rám gondoltok , soha ne sírjatok 
Inkább a szép dolgokon kacagjatok! 
Ha telihold van, az értetek ragyog, 
S azt jelenti,hogy boldog vagyok. 
Ha hullócsillag száll az éjféli égen 
Akkor mondjatok egy imát értem! 
Én is imát mondok majd értetek, 
hogy boldog lehessen szívetek. 
Ha Rám gondoltok soha ne sírjatok, 
Hiszen a szívetekben jó helyen vagyok...

Nincs oly nap, hogy ne gondolnék rád. 
Látlak az égben, amely kéken borul rám. 
Látlak a zöldben, bokrok, fák között, 
Napfényes esőben szivárvány fölött. 
Látlak az utcán emberek forgatagában, 
Hallom lépteid vágyaim sikátorában. 
Érzem illatod rózsákba oltva, 
Törlöm könnyeim, sírodra borulva. 
Oly kedves voltál szívünknek, 
De egy nap elhívtak a fények. 
Megmaradt a keserű bánat s a fájdalom, 
S keserves könnycsepp csordul le arcomon. 
Az emléked szívünkben él míg élünk, 
Az emléked szívünkben él, el nem feledünk. 
Tovább élsz, itt legbelül a szívünkben, 
S ez elkísér egész életünkben. 
De mért ilyen keserves az élet, 
Miért kellett pont neked elmenned? 
Szívünk gyászol s meghasad a fájdalomtól, 
Nem tudunk szabadulni a fájó bánattól.  

Valaki elment, akit szerettem.
Valaki volt a mindenem.
Búcsú nélkül itthagyott.
Utána csak üresség maradott.
Láttam őt nevetni, boldogan.
Hallottam a legyszebb szavakat,
Amiket ember csak mondhatott,
De elment, s a szívem megfagyott.
Valaki meghalt, akit szerettem.
Valaki magával vitte mindenem.