Az épített környezetben élő ember mindig szabadságra vágyik, oda, ahol a tekintet felmérheti a messzeséget; oda, ahol az ember mindig rádöbben, hogy ő is „csak” része a természetnek, és semmi esetre sem ura; oda, ahol érzi azt a magányt, azt a messzeséget és azt a végtelenséget, amit gondolkodó, egyszersmind érzelmeinek utat engedő ember érezhet, ha belép e Dunamenti tájba.

TELEPÜLÉS, TELEKFORMÁK

A települések kialakulásánál a településföldrajzi tényezők Komárom-Esztergom megyében is meghatározták egy-egy falu utcáinak, házainak elhelyezkedését. A községek többsége része, részint a török hódoltság hatására, részint a későbbi növekedésükből adódóan a csoportos települések, más szakirodalom szerint az ún. halmazfalvak közé sorolhatók (pl. Ászár, Bajna, Császár, Dad, Héreg, Kocs, Mocsa, Nagyig- mánd, Pilismarót, Tata). Legtöbbjük három halmazból (Burgundia, Gurgyal, Öreg utca) és a 19. század elejétől hozzájuk kapcsolódó kisebb csoportokból (pl. Cigánysor, Kertalja, Kis utca, Rajna, Tabán, Tófenék, Újtelep) alakult ki.

Az Öreg utca a települések (Bokod, Császár, Kocs, Mocsa, Nagyigmánd, Szend, Tóváros, Vérteskethely) ősi magja, és Tatabányán is a "kolónia" legrégibb utcája. Kocson itt laktak a nemesek s a módosabb gazdák. A Burgundia, Burga elnevezés (Bokod, Dad, Császár, Héreg, Kocs, Oroszlány, Réde, Súr, Szák, Szend, Tardosbánya, Tata) a katolikus templom környékén épült utcákat jelölte. A Gurgyal, Gurdon területén a házas zsellérek éltek. A Tabán elnevezés (pl. Bajna, Dág, Gyermely, Tata, Úny) török eredetre vezethető vissza. A Cigánysort sok helyen Pérónak nevezték. A legtöbb község Alszegre és Felszegre tagolódott (Bajna, Bakonyszombathely, Bókod, Dad, Epöl, Ete, Nagysáp, Naszály, Neszmély, Nyergesújfalu, Szák). Az Alvég és Felvég két esetben (Pilismarót, Tokod) fordult elő. A 18. században a Komárom-Esztergom megyébe érkező telepesek egy utcából álló uti falvak lakosai lettek. Az idők folyamán e települések több utcával bővültek, de így is megőrizték uti jellegüket (pl. Dunaszentmiklós, Leányvár, Máriahalom, Vértessomló, Vértestolna).

Az uti falvak egy részére, főleg a Gerecse völgyébe települt községekre jellemző, hogy utcájuk orsószerűen kiszélesedik. A szabadon maradt térre ezekben a falvakban (pl. Baj, Bajna, Bakonybánk, Bánhida, Csatka, Dad, Ete, Környe, Nagysáp, Pilismarót, Réde, Tardos, Tarján, Vértesszőlős, Vérteskethely) katolikus templomot, községházát, I. világháborús hősi emlékművet építettek. Néhány településnél a falun átfolyó patak (Agostyán, Úny) vagy vízfolyás (Csolnok) mentén, annak két oldalán épült házsorral alakult ki völgyi falu.

A községekben a telkek építővonala hosszában, szalagszerűen halad az utcától befelé. A telek utcai részén áll a lakóház, kamrafélék, istállók egy fedél alatt, vagy egymáshoz építve. Ezekkel szemben vagy még mindig egyvonalban áll a disznóól. Az istállóval szemben a trágyadomb, hozzáépítve az árnyékszék. Az épület végétől folytatódik a féhaj és a szemház a szérűvel.

A HÁZ

A 19. század végén még előfordult, hogy a községekben sárfalú házat építettek. Ezeknek az épületeknek a fundamentumát kőből rakták. Erre szórták villával a megvizezett szalmával vagy pelyvával kevert földet. Kétszerre rakták fel a falakat. Az így elkészített épületet száradni hagyták, később megtapasztották. A tapasztás után felrakták a mestergerendát, körül a falakra pedig a sárgerendákat. A ház elejénél és a végénél a fal közepéhez ágast ástak le. A sárgerendákra 120 cm távolságra egymástól keresztgerendákat fektettek. Ezekre három ollófát* illesztettek, elöl, középen és hátul. Felrakták az ollófákra és az ágasra a szelement*. A szelemenre kívül rátették a horogfákat*.

Végül hosszában belécezték a tetőt. A tetőre a nádat a nádazó rakta fel docskánként*. Egyszerre egy rúdalja nád* felrakását végezték el. Mielőtt a nád verését megkezdték volna, a tető két végére feltették a torombát*. A rúdalja nádat a tetőn kibontották, majd csaptatókkal, cuca* segítségével a léchez lekötötték. Amikor mindkét oldalán a tetőre pofozóval felverték a nádat, akkor leszegték. A szegést a nádazó elöl, a torombánál kezdte, s innen haladt végig a ház gerincén. A szegest léccel szorították le, a tetejére kolbász* került, hogy ne folyjon be a víz. A ház oromzatát bedeszkázták, hátul a sövényfalat betapasztották. A régebbi házak gádor nélküliek voltak. A kéményt a konyha fölé a nád felrakása előtt húzták fel. Ma a régebbi sövénykémény helyett mindenütt vályogból vagy téglából rakják a kéményt.

A régi falusi konyha belső kéményaljából és egy külső konyhából állt. A kémény alatt (esetenként egészen körben a szoba felőli fal mentén) 90-100 cm magas és 50-60 cm széles sárpadot építettek. Ennek az egyik végén volt a tűzhely, a másik végén a beépített vasüst, a katlant valamivel magasabbra rakták. A szobában eleinte szemeskályha, később a banyakányha állt, szája a konyhába, a sárpadra nyílott. A banyakemencében, mely vályogból készült és a teteje csonkakúp alakú volt, kenyeret is sütöttek Ezeket később a takaréktűzhely teljesen kiszorította.

A lakóházak hagyományos elrendezése háromosztatú (szoba + pitvar + kamra, ill. hátsószoba), a szegényebb réteg településrészein fordult elő a kétosztatú (szoba + konyha) lakóépület. A lakóházba a bejárat az épület udvar felőli hosszanti oldaláról nyílott a pitvaron keresztül. Innen lehetett bejutni az első és a hátsó szobába (régebbi típusoknál a kamrába) is. A lakóépületeket vertikálisan csak a földszinti lakótérre és a padlástérre tagolták. A padlásra általában az udvar felől, beépített lépcsőn lehetett feljutni. A lépcső ajtaja a ház bejárati ajtaja mellől nyílt, s 20-30 cm-rel magasabban volt elhelyezve. Az épület gazdasági rendeltetésű hátulsó helyiségeibe külön-külön ajtó nyílott az udvar felől. A településen kívüli építményeket a határban a tanyák (a legtöbbet napjainkra már lebontották), a szőlőhegyeken présházak, pincék képezték. Komárom-Esztergom megyében jelentős tanyavilág keletkezett a 19. század második felétől az 1940-es évekig. Legtöbb tanya Kocs (21), Ács (12), Nagyigmánd) (11), Bakonybánk (7), Kömlőd (7), Mocsa (6) községek határában volt.

A szőlőhegyi építményeknek több típusa alakult ki. Legegyszerűbb változatai a talaj adottságától függően a partoldalba vájt lyukpincék (pl. Agostyán, Dunaszentmiklós) voltak, amelyek nagyrészt a település belterületén, az arra alkalmas löszoldalakba fúrták, és kizárólag a bor tárolására szolgáltak. A szőlő feldolgozására a lyukpince előtti térségben vagy a telken került sor. A leggyakoribb présháztípus, amely lényegében minden községben előfordult, az egyszerű présházas lyukpince volt. A présházban a prést és egyéb szerszámokat tartottak, mellette egy kis szoba a borozgatásra szolgált. A föld alatti pincékben elsősorban a bort tárolták. Sík területen a földből kiásva, téglával kirakva készítették el a pince boltozatát. A pince két oldalán a falak mellett fektették le a 2-2 csántérfát, amelyekre a hordókat helyezték. A pince legvégén, a bejárattal szemközti falba egy vakablakot vájtak, amelyben apró szerszámokat, dugókat, gyertyát tartottak.