Esztergom, az ország fővárosa, a prímási székhely, jelentékenyen fejlődött az Árpádok alatt. Szent István király olasz vendégeket telepített Esztergomba, a kik az alakuló város polgárságának zömét tették. Ezek a vendégek kereskedők, iparosok és mesteremberek voltak, a kik bejövetelük alkalmával szegény emberek lévén, védelemre szorúltak. Szent István készséggel fogadta őket védelmébe, de kikötötte, hogy állandóan Esztergomban kötelesek megmaradni. Szent István Székesfehérvárra tette ugyan székhelyét, de Esztergom azért megmaradt az ország fővárosának és kereskedelmi góczpontjának.
Mint egy XII. századbeli író említi, nagy vagyon halmozódott itt össze. Itt adtak egymásnak találkozót a velenczei és az orosz kereskedők, sőt az örmény kereskedők idővel külön gyarmatot alapítottak Esztergomban. Az olaszokon kívül, a franczia vendégek is külön városrészt foglaltak el. Az utóbbiak leginkább kereskedéssel foglalkoztak. Főkereskedelmi czikk a színes posztó, a selyem és a német vászon volt. Míg belföldről, élő vagy szárított halak, továbbá ökrök, sertések és juhok kerültek a piaczra.
Esztergom a legrégibb erődítéseit kétségkívül olasz polgárainak köszönheti, a kik külön kiváltságos testületet alkottak (villa latinorum). Ezen kívül még németek is laktak a mai belváros területén, s külön hatóság alá tartoztak. E területet 1201-ben árok vette körül, a mint ez Imre király 1201. és 1202. évi okleveleiből is kiviláglik.
Szent István, átadván palotáját az érseknek, új királyi palotát építtetett a városban. A magánosok palotái ellenben, az alsó, vagyis a mai "Víziváros"-ban emelkedtek. Az esztergomi káptalannak is volt háza a latin negyedben, melyet 1242-ben Ádám mester fűszerkereskedő vett bérbe.
A vendégeken kívül, az esztergomi lakosság zömét a királyi udvarnokok és más szolgálmányosok alkották. Külön városrészük volt a kovácsoknak is, a kik az itteni pénzverdében dolgoztak.
A Szent István után következő uralkodók közül leginkább Salamon és III. Béla tartották székhelyüket Esztergomban. III. Béla király alatt, 1188-1198 között, nagy tűzvész pusztított, melynek a székesegyház is áldozatául esett. III. Béla király a várat újjáépíttette, s abba helyezte királyi lakását, mely ha nem is volt oly nagyarányú, mint a párizsi Louvre, a király nagy gazdagsága megengedte, hogy oly fényűzéssel legyen berendezve, mint a melyet az akkori nyugat-európai fejedelmek kifejtettek.
A királyi udvar, - az állandó udvartartás, - mindegyre több embert csábított Esztergomba; a királyi kanczellária berendezése is rászoktatta az embereket, hogy a királyt székhelyén kell felkeresni. Imre király 1201-ben az esztergomi egyháznak teljhatalmú jogot adott az újonnan betelepülők részére, telkek kijelölésére. 1201-1202-ben pedig a Kis-Duna melletti vásárteret, az ott lakó vendégekkel egyetemben, a káptalannak adományozta. IV. Béla király pedig 1239-ben naponkénti vásárjogot adott a városnak.
A tatárpusztítás után IV. Béla király 1249-ben Budára tette át székhelyét, mely alkalommal a királyi palotát az esztergomi érseknek engedte át. Az érsek 201viszont az egész várteret a Szent István első vértanúról nevezett kápolnával együtt, az újonnan települőknek adta. Azonban a polgárok és az egyházi hatóságok között az egyes telkek beépítése miatt folytonos viszályok támadtak, - mire a király a polgároknak az alsó város terén jelölt ki házhelyeket, míg a várat meghagyta az érsek birtokában.
A tatárjárás után a vegyes lakosság összeolvad és egy városi hatóság (biró) alatt tömörül. (Villányi Szaniszló: Néhány lap Esztergom város és a megye multjából). Az érseki, vagy Viziváros IV. Béla király idejében alakul. IV. Béla megengedte Róbert érseknek, (1226-1238), hogy a várhegy tövében fakadó meleg forrás vizétől egész a Veprech nevű érseki toronyig terjedő váraljai területrészen tisztjeit és szolgáit letelepíthesse és ott szombatonként vásárt tarthasson.
A Szenttamáshegy aljában feküdt Sember falu, mely a káptalan birtoka volt, s utóbb Szent-Tamásba olvadt. Egy útczából állott, melynek végében egykoron az Ágostonrendüek monostora 81262) és Szent Annáról czimzett temploma állott fenn. (Villányi Szaniszló i. m. 29. l.)
1255-ben a várat, valamint a várost sánczokkal kerítették körül és tornyokkal erősítették meg.
A tatárjárás után teljesen újraépült város magyar és német részre oszlott. Kiterjedése jóval nagyobb volt Esztergom város jelenlegi területénél; a Dorog helység felé nyúló, "Kőlábak" nevű szántóföldön levő romok sejteni engedik, hogy a város odáig terjedt. Délkeletre esett a várostól Kovácsi helység, melyet I. Károly király, a helység feletti bíráskodási joggal egyetemben, Esztergomnak adományozott. (Rupp Jakab: Magyarország Helyr. Tört. I. 1. 3-6. Pauler Gyula i. m. I. 75. 446-447.)
A VÁRMEGYE ÉS A VÁROS SZEREPE A NEMZETI TÖRTÉNELEMBEN AZ ÁRPÁDOK ALATT
A nemzeti királyság első évtizedében, ama nagy munka közepett, melylyel Szent István a keresztény állam alapjait rakta le, az esztergomi várnépek szinte állandóan fegyverben állottak. A határszéleken a magyarok és németek között szakadatlanúl folyt a harcz, a kisebb becsapások napirenden voltak mindkét részről. 1030 nyarán maga Konrád császár támadt István ellen. Míg hadaival a határszéli megyéket lepte el, addig a szövetségben álló csehek a Duna balpartján, egészen Esztergomig pusztítottak.
Szent István király ekkor minden erejével a németek ellen fordúlt, minek következtében Konrád császár 1031-ben békét kötött. A vármegye területe azonban csak egy évtizedig élvezte a béke áldásait. István halála után Péter került a trónra, a kit az elégületlenek 2041-ben csakhamar elűztek s Aba Sámuelt kiáltották ki királynak.
Péter és Aba Sámuel
Az elűzött Péter király, a ki bajor földön talált menedéket, 1042 őszén német segélylyel Pozsonynál betört az országba s egészen a Garamig pusztított, de Aba Sámuel közeledtére csakhamar visszavonult.
Az Aba Sámuel ellen támadt elégületlenség következtében III. Henrik 1043 nyarán ismételten betört az országba; fellépését ezúttal siker koronázta. A ménfői csata megtörte Aba Sámuel hatalmát, kinek halálával ismét Péter került a trónra. De Pétert az eddigi szerencsétlenségek nem tették bölcsebbé. Midőn 1045-ben felajánlotta Magyarországot III. Henriknek hűbérűl, a nemzeti ellenhatás elemi erővel tört ki. Az elégületlenek Szár László fiait, Endrét és Leventét hívták be az országba, a kiket a nép mindenfelé kitörő örömmel fogadott.
A felkelés terjedésével Péter király a hozzácsatlakozó hadakkal Esztergom felett, a Nyitra és a Garam folyók között foglalt állást, s bár a felkelők már a táborába is belopóztak, nem mutatott félelmet, hanem átkelt a Dunán és Székesfehérvár felé igyekezett. A felkelők azonban, a kik már az egész Dunántúlt hatalmukba kerítették, csakhamar elvágták menekülő útját. Maga Péter és Endre fogságába került, míg hadát teljesen szétszórták.
I. Endre
A nemzeti visszahatás nyomán támadt pogány lázadás leverése után I. Endre királynak III. Henrikkel kellett megmérkőznie. III. Henrik 1051-ben újból betört az országba, ezúttal Székesfehérvár felé igyekezett, s egészen a Vértes hegyekig jutott, ott azonban az éhes és fáradt hadának vissza kellett fordulnia.
I. Béla
A németek felett kivívott diadal után csak rövid ideig élvezhette Esztergom a béke áldásait. Endrének ugyanis fia született, Salamon, a kinek részére a koronát biztosítani igyekezett. A viszály e miatt csakhamar kitört közötte és fivére, Béla herczeg között, mely küzdelem folyamán Endre trónját és életét veszítette. Endre halálával Béla herczeg lépett a trónra. Béla 1060 deczember 6-án megkoronáztatván magát, a belbéke csakhamar helyreállott, de ekkor hazánkat ismét Németország felől fenyegette veszedelem.
1063 elején az ifjú IV. Henrik gondviselői ismét egy Magyarország elleni hadjárat tervével foglalkoztak. Béla azonban, hogy a vérontást megakadályozza, alkudozásba kezdett bocsátkozni a németekkel.
Mialatt a követek ide-oda jártak, azalatt mindkét részről erélyesen folytak a hadikészülődések; a király, hogy személyesen szervezze az ellentállást, Dömösre jött, honnan a határszélekre akart menni. Mielőtt azonban tovább utazhatott volna, dömösi kúriájában a királyi széke összeroskadt alatta; hívei félholtan vitték az ellenség elé, mely most Mosont vette ostrom alá, s itt, még mielőtt a németek Mosont elfoglalták volna, Béla kiadta lelkét. (Pauler Gyula i. m. I. 144-145.)
Salamon
Béla halála után, német befolyással Salamon került a trónra, a ki Esztergomot választotta székhelyéül. Béla fiai meghódoltak Salamonnak, de azért bármennyire is igyekeztek az ország jobbjai a király és a herczegek között az egyetértést megszilárdítani, a viszály magva szét volt hintve, melyet Salamon gonoszlelkű tanácsosai, közöttük Vid ispán tőlük telhetőleg növelni igyekeztek.
A kölcsönös bizalmatlanság folytán mind a herczegek, mind Salamon fegyverkeztek. 1073-ban már-már kitört a belháború, de ekkor még egyszer sikerült a kibékülés. A király és Géza herczeg Esztergomban összejöttek, majd mindegyik 8-8 főemberével egy közeli Dunaszigetre hajózott, a hol hosszas tanácskozás után megkötötték a békeszerződést. (Millen. Tört. II. 90.)
I. Géza király
Az 1074. év elején kardélre került a dolog a király és a herczegek között. A mogyoródi csata az utóbbiaknak biztosította a győzelmet. A nemzet I. Béla fiát, Gézát kiáltotta ki királynak, Salamon pedig Pozsonyba menekült.
IV. Henrik, hogy pártfogoltját ismét visszahelyezze a trónra, 1074 nyarán Pozsony felől betört az országba, s előbb a Garamig, majd Csata és Garamkövesd között átkelvén a folyón, Váczig nyomult előre, de azután, eleség hiján, csakhamar vissza kellett fordulnia; az emberek éhen haltak és a lovak is majdnem mind elpusztúltak, így azután szeptember végére Henrik ismét Wormsban volt. (Millen. Tört. II. 100 lap.)
I. Géza még a mogyoródi csata előtt fogadalmat tett, hogy győzelem esetén szentegyházakat építtet. 1075-ben alapította a garamszentbenedeki monostort, melynek Esztergom vármegyében is több birtokot adományozott.
Szent László
I. Géza halála után (1077.) az ország Lászlót választotta királylyá. Mivel Salamon a pápa és IV. Henrik között kitört harcz miatt nem remélhetett többé segítséget Németországból, színleg kibékült Lászlóval, de azért folyton mesterkedett ellene, míg végre a király elfogatta és Visegrádon elzáratta. 1083-ban kiszabadúlt fogságából, a mit azzal hálát meg, hogy a bessenyőket betörésre bírta. 1085 után többé nem hozott vészt a hazára; nyom nélkül eltűnt, további sorsát homály fedi. Lászlónak nem lévén utóda, a trónt öcscse, Kálmán örökölte, a kinek azonban ifjabb testvérével, Álmossal kellett megküzdenie. Álmos már Szent László uralkodása alatt előkelő szerepet vitt a közéletben; László király neki szánta a koronát, de Kálmán idősebb lévén, Álmos kénytelen volt helyét neki átengedni.
Kálmán
A kölcsönös bizalmatlanság következtében, 1098-ban fegyverré került a dolog a testvérek között; bár híveik rábeszélésére ekkor fegyverszünetet kötöttek, Kálmán dalmátországi hadjárata után ismét kitört közöttük a viszály.
A mint a béke nagynehezen helyreállt, Álmos 1108-ban a Szentföldre zarándokolt, majd onnan visszatérve, hogy jóságos cselekedetet gyakoroljon, Esztergom és Visegrád között, Dömösön egyházat és monostort alapított Szent Margit tiszteletére, mely czélra számos birtokot és házhelyeket adományozott. Az építkezések már 1108-ban annyira előrehaladtak, hogy az egyházat fel lehetett szentelni.
A felszentelési ünnepségekre Álmos herczeg meghívta Kálmán királyt is. Környezete azonban valami merénylettől tartván, a felszentelési szertartás 203alatt ébren őrködött Kálmán király életén. Kálmán értesülvén az ellene tervezett merényletről, Álmost el akarta fogatni, de a főpapok rábeszélésére elállott szándékától; Álmos pedig időt nyervén, kimenekült Németországba
Álmos nem okult a múltakon. Alig fogadta őt Kálmán király vissza, ismét megkezdte fondorlatait, s ezzel annyira felingerelte a királyt maga ellen, hogy ez 1115-ben, az akkori kegyetlen szokásoknak hódolva, Álmost, fiával, a kiskorú Bélával, valamint híveivel, Urossal, Pállal és Vathával együtt elfogatván, mindnyájuknak szemeit kitolatta. (Pauler Gyula i. m. I. 275-279.)
A megvakított Álmost a dömösi monostorába szállították, hol magába mélyedve, a jólelkű szerzetesek oltalma alatt élte egyhangú napjait.
Midőn 1116 február 3-án Kálmán meghalt, Bot fia Benedek, a király utolsó kívánságához híven, megjelent Dömösön, hogy Álmost biztos őrizet alá helyezze. Benedek a vak Álmost künn találta a monostor előtt, a verőfényes téli napon üldögélve. Álmos azonban a lódobogástól rosszat sejtve, bevitette magát a templomba, a szent falaktól remélve oltalmat. De Benedek utána tört, s megragadta Álmost, hogy magával hurczolja. A dulakodás közben az oltár is, melybe Álmos fogódzott, véres lett. A monostor népei megakadályozták, hogy Álmost elhurczolják.
Bot fia Benedek, látva a túlnyomó erőt, kiszakította magát a szerzetesek kezei közül, lóra ült és elvágtatott, de a pilisi erdőben lebukván lováról, nyakát szegte. A hagyomány szerint holttestét a kutyák falták fel. (Pauler Gyula i. m. I. 290-291.)
Bot fia Benedek támadása után Álmos többé nem érezvén Dömösön magát biztonságban, Konstantinápolyba menekült, míg fiát, Bélát a pécsváradi monostorban rejtették el.
II. Béla
II. István rövid, küzdelemteljes uralkodása után II. Béla foglalta el a trónt, a kit 1131-ben koronáztak meg. Uralkodása elején háborús hírek terjedtek el az országban. Beszélték, hogy a salzburgi érsek, a magyarok portyázó kalandjait megtorlandó, be fog törni az országba és Esztergomig mindent elpusztít. A salzburgi érsek hada helyett azonban csak a követe jött az esztergomi érsekhez. A követ kérdé, fenn akarja-e tartani II. Béla a békét. Feliczián esztergomi érsek rögtön értesítette erről a királyt, a ki megparancsolta, hogy az utolsó portyázások alkalmával, a magyarok által elfoglalt zsákmányt adják vissza a steyeroknak. A németek támadását sikerült II. Bélának elhárítania, de 1132-ben Kálmán király nejének fattyúgyermekével, Borissal gyűlt meg a baja.
II. Béla személyesen vezetett ellene hadat és sikerült Borist a segítségére jött lengyelekkel együtt kiűzni az országból. A mint az országot egyelőre nem fenyegette kültámadás veszélye, II. Béla király 1137 elején Esztergomban, az apáczák szigetén, ott, a hol Szűz Mária egyháza állott, gyűlést tartott, melyen többek között Feliczián esztergomi érsek, Macharius pécsi, Martyrius egri, Péter veszprémi, Walter váradi, Macelinus váczi püspökök, Zacheus püspök, továbbá Fanchal, a király udvari mestere, Máté, újvári (Abaújvár), György, zalai ispánok, Ákos, Domonkos, Dénes, Miksa, Miklós és Ombód előkelő főurak voltak jelen. Ezen a gyűlésen a király második, alig öt éves fiát, Lászlót, boszniai herczeggé nevezte ki.
II. Béla kegyelete atyja iránt akkor is mutatkozott, midőn 1138-ban a dömösi monostort, melyet felépíttetett, de a sok viszontagság miatt be nem fejezhetett, teljesen rendbe hozta.
1138-ban szinte az egész ország előkelőit Dömösön találjuk. Ott voltak Feliczián esztergomi érsek, Pál győri, Péter veszprémi, Macharius pécsi, Macelin váczi, Beszterdi csanádi, Valter váradi püspökök, Fancsal nádor, Cronik fia György alországbíró, Öcsöd fehérvári, Ákos bihari, Máté újvári, a Gutkheled nembeli Márton, zalai ispánok, Egyed, a kis László herczeg káplánja és Ottó fia János, kanczellár. Ez alkalommal a monostor sokféle jószágait, melyekkel Álmos és fia, II. Béla király megajándékozták, írásba foglalták.
II. Géza
II. Béla utóda, II. Géza uralkodása alatt az átvonúló keresztes hadak foglalkoztatták a város és a vármegye népét. III. Konrád császár 1147. nyarán hajókon vonúlt el Esztergom mellett, míg seregének egy része a szárazon tette meg az útat; útközben mindenfelé pénzt csikart ki a monostoroktól és az egyházaktól.
A császár hadát VII. Lajos franczia király keresztesei követték. II. Géza király Esztergom közelében várta a francziák uralkodóját, a ki kérésére püspökeivel 204és hűbéreseivel áthajózott hozzá. A két uralkodó rövid tanácskozás után barátsággal vált meg egymástól.
A franczia keresztes haddal ment Odo de Diogiolo apát is, a ki e hadjáratról írt művében különösen kiemeli Esztergom város élénk kereskedelmét, a hova "sok tartomány gazdagságát viszik hajón". (Millenn. Tört. II. 282-83.)
III. István
II. Géza után ismét gyermekkirály, III. István került a trónra. II. Géza testvérei ekkor elérkezettnek látták az időt, hogy ők vegyék kezükbe az uralkodást. A főbb emberek el is fogadták II. Lászlót, Géza testvérét királynak, míg a másik testvérnek, Istvánnak, a vezéri pálcza jutott.
De Lukács esztergomi érsek, - bár magára hagyatva, - erélyesen védte a kiskorú III. István jogát, s mivel Géza testvérét, II. Lászlót megkoronázni vonakodott, a kalocsai érsek végezte a koronázási szertartást, mire Lukács érsek az egész országot egyházi tilalom alá vetette.
II. László megjelenvén Esztergomban, kivont karddal követelte Lukács érsektől az egyházi tilalom visszavonását, de mivel ez nem engedett, tömlöczbe vetette. A fogság azonban nem törte meg az érseket; közben II. László 1163 január 14-én elhalt, mire testvére, IV. István lépett a trónra, a kit Lukács érsek szintén kiátkozott.
IV. István
Ez alatt a Vértes hegyek aljában, ott, a hol a Csákók ősi birtokai voltak, III. István hívei fegyverkezni kezdtek, de IV. István, még mielőtt nagyobb tevékenységet fejthettek volna ki, szétszórta őket. IV. István ekkor Esztergomba jött, a hol Tamás nádor, Boris boszniai bán, Elos bán, Mikó kalocsai érsek, a pécsi, a csanádi és a váradi püspökök voltak mellette. Ez alkalommal a zágrábi egyház részére megerősítő oklevelet állított ki.
De III. István hívei csakhamar tekintélyes sereget gyűjtöttek egybe, s Esztergom felé közelegtek. E hírre IV. István elhagyta Esztergomot, s Székesfehérvárra igyekezett. Közel Székesfehérvárhoz, 1163 június 19-én csapott össze a két sereg. IV. István teljes vereséget szenvedett, őt magát is elfogták, míg serege teljesen szétszóródott.
A fogoly IV. István, Lukács érsek közbenjárására, visszanyerte ugyan szabadságát, a mit azzal hálált meg, hogy előbb Mánuel görög császárnál, majd pedig I. Frigyesnél keresett segítséget III. István ellen.
1165 április 11-én IV. István elhúnyván, III. Istvánnak többé nem kellett trónkövetelőtől tartania, de azért a Manuel elleni harcz 1167-ig szakadatlanúl folyt. E küzdelem közepett III. Istvánnak kifogyván a pénze, az egyházi birtokokat kezdte elprédálni, püspököket, apátokat és prépostokat nevezett ki és helyezett át, a szentszék tudta és beleegyezése nélkül. Lukács érsek sokszor intette a királyt, de hasztalan; midőn minden kérése és fenyegetése hiábavalónak bizonyúlt, ő reá is kimondta az átkot.
1171-ben III. István és az egyház között helyreállott a béke. A király, alkalmasint Veszprémben, kötelező nyilatkozatot állított ki, hogy többé püspököt, apátot, vagy prépostot az apostoli szentszék tudta nélküle nem tesz, át nem helyez, s széküresedés esetén az egyházi javak kormányzatát nem bízza világiakra.
A király innen Esztergomba ment, a hol Lukács érsek a papság élén nagy ünnepélylyel fogadta s a várba vezette. (Millen. Tört. II. 297.)
1172 elején Welf Henrik szász herczeg nagy kísérettel indúlt a szentföldre. Február közepén Bécsbe érkezett, a honnan Henrik osztrák herczeg, III. István ipja kíséretében, hajókon Esztergomba jött. A határszélen Florentius királyi követ fogadta a fejedelmi vendégeket s elkísérte őket Esztergomba. Alig hogy megérkeztek, III. István márczius 4-én hirtelen meghalt. A gyászhír nagy megdöbbenést keltett országszerte. E nehéz napokban egyedül Lukács érsek őrizte meg hidegvérét és nyugalmát. Míg az elhalt temetését rendezte, azalatt gondoskodott, hogy a keresztesek Florentius kalauzolása mellett tovább folytassák útjokat.
III. Istvánt Esztergomba helyezték örök nyugalomra; királyaink között ő az első, a ki ott van eltemetve. (Millen. Tört. II. 297. és 310.)
III. Béla
III. István halálának hírére öcscse, Béla, csakhamar itthon termett, de Lukács érseket nem lehetett rávenni arra, hogy őt megkoronázza, mert Béla egykor a magyarok ellen harczolt. III. Sándor pápa közbenjárására azután a kalocsai érsek 1173 január 13-án megkoronázta Bélát, de maga a király is elismerte, 205hogy a kalocsai érsek csak kivételesen koronázhat, melyet Incze pápa is hangsúlyozott 1204-ben, Imre királyhoz intézett levelében.
Lukács érsek az esztergomi várba vonúlt vissza. Csak 1181-ben fordúl ismét elő a király egyik oklevelében, jeléül annak, hogy akkorra kibékült III. Bélával, a ki ez időben már Esztergomban tartotta székhelyét.
III. Béla uralkodása alatt ismét keresztes hadak látogattak el Esztergomba. Ezúttal maga I. Frigyes német császár vonúlt a szentföldre; kíséretében volt Frigyes sváb herczeg is. A német keresztes had május 31-án lépte át az ország határát, honnan Frigyes császár hajókon, a keresztesek pedig a Duna mindkét partján vonúltak a királyi székhely, Esztergom felé. Párkány közelében III. Béla király, második nejének, Margitnak társaságában, nagy kísérettel fogadta császári vendégét. Margit királyné sátrat küldött eléje, akkorát, hogy alig fért el három szekéren; a sátor skárlátposztóval volt fedve, belül hosszában, gyönyörű szőnyeg borította.
III. Béla a Frigyes császárral érkező kereszteseket felhívta a várba, hol két magtárt ajándékozott nekik, telistele liszttel. A keresztesek oly mohósággal rohanták meg, hogy három ember a lisztbe fulladt. (Millen. Tört. II. 329-331.) III. Béla fényes ünnepségeket rendezett vendége tiszteletére. Elvitte Budára, majd négy napon át vadászott vele a pilisi erdőben és a Csepel-szigeten.
Frigyes császár csakhamar felszedte táborát, s az utánajött németekkel és a hozzácsatlakozott magyarokkal tovább folytatta útját Belgrád felé. Alig néhány évvel a német keresztes had fényes fogadtatása után, Esztergomban óriási tűzvész pusztított, melynek a székesegyházi is áldozatúl esett. A leégett székesegyházat 1195-ben állította helyre Jób, esztergomi érsek. (Pauler Gyula, i. m. II. 15.)
Imre
III. Béla halála után, (1196 április 23.) a trón Imrére, idősebb fiára szállott, a ki atyjához hasonlóan, szintén Esztergomot választotta székhelyéül. Imrének azonban testvérével, Endrével, kellett megküzdenie, a ki az atyjától, egy keresztes hadjáratra örökölt kincseket Imre elleni pártütésre használta fel.
Endre ugyan még 1197-ben kicsikarta Imrétől Szlavonia átengedését, de ezzel nem elégedett meg. 1199-ben újból kitört a belháború, melynek folyamán Imre király, hogy híveit szaporítsa, pazar kézzel osztogatta a várjavakat.
1200 derekán, a pápa közbenjárására sikerült a békét megkötni, de 1203 nyarán Endre ismét pártot ütött. A híres drávaparti jelenet után Imre fivérét, Endrét elfogatván, előbb Kene várába záratta, majd Esztergomba vitette, a hol kemény őrizet alatt tartotta. (Pauler Gyula i. m. II. 43.)
Alig tért vissza a király székvárosába, az esztergomi érseki szék betöltése került napirendre, mely hosszas viszályra szolgáltatott okot. 1204 nyarán meghalt Uron érsek, mire az esztergomi kanonokok, a király előzetes hozzájárúlásával, János kalocsai érseket választották meg. E választás ellen azonban a püspöki kar tagjai, Kalán pécsi, Boleszló váczi, Kalanda veszprémi és János nyitrai püspökök tiltakoztak. De Imre nem sokat törődött a főpapok tiltakozásával. Az éveken át tartó küzdelem aláásta egészségét. Halálát közeledni érezvén, még kivitte, hogy kiskorú fiát, Lászlót, 1204 augusztus 26-án megkoronázzák, sőt Endrét is kieresztette fogságából, s fia mellé, az ország kormányzójává nevezte ki. Többé nem is hagyta el esztergomi palotáját, a hol szeptember derekán utólérte a halál. (Pauler Gyula i. m. II. 47.)
II. Endre
A gyermekkirály 1205-ben Bécsben elhalálozván, II. Endre teljes nyugalommal fogott az uralomhoz.
III. Incze pápa 1205 őszén az esztergomi érseki szék betöltését is eldöntötte akként, hogy János kalocsai érseket áthelyezte az esztergomi érsekségre. Kalocsai érsekké II. Endre, nejének, meráni Gertrudnak testvérét, Bertholdot nevezte ki, a mibe azonban a pápa csak hosszas utánjárásra, 1209-ben egyezett bele.
Berthold kalocsai érsek minden törekvése oda irányult, hogy az esztergomi érsektől lehetőleg függetlenítse magát. János érsek kénytelen-kelletlen beleegyezett ugyan mindenbe, de az esztergomi káptalan erélyesen tiltakozott az esztergomi érsek jogainak csorbítása ellen. Az elégületlenség különben a királyné és idegen környezete miatt is napról-napra nőtt, s miután Gertrud jármától nem lehetett szabadúlni, a mozgalom egyenesen a királyné életére tört. Az összeesküvők, a kiknek élére Bánk bán nádor, Péter ispán és Simon, Bánk veje állottak, 1213 szeptember 28-án, megrohanták a pilisi erdők közelében, alkalmasint Bajóton, künn a szabad ég alatt, sátrakban tanyázó királynét, s a vele mulató idegeneket és Getrudot több vendégével együtt megölték; Berthold kalocsai érseknek, valamint Lipót osztrák herczegnek sikerült megmenekülniök. Gertrud holttestét a pilisi czisztercziáknál tették örök nyugalomra. (Pauler Gyula i. m. II. 69. Millenn. (Tört. II. 380.)
Gertrud halála után II. Endre inkább János esztergomi érsek befolyása alá került, bár némelyek úgy tudták, hogy ő is be volt avatva a gyilkosság tervébe. Midőn 1218-ben II. Endre a szentföldi hadjáratra indúlt, János érseket nevezte ki helytartójává. De az érsek az általános fejetlenség közepett gyengének bizonyúlt e fontos tisztségre. A zavart felhasználva,számos nemes, "a sátán csatlósai", fegyveresen megtámadták az érseket, a kinek menekülnie kellett az országból, a kanonokokat pedig bántalmazták. Csak akkor, midőn az 1217. év vége felé a király visszatért a szentföldről, jött haza az érsek is, a ki eddig külföldön nyomorgott.
II. Endre bőkezűen jutalmazta az érseket a kiállott szenvedéseiért. Visszaadta Tardost, melyet még Imre király adott neki, de II. Endre egy ízben megneheztelvén János érsekre, tőle elvette. A káptalannak pedig jutalmúl Vincz helységet adta Erdélyben, udvarnokaival együtt. (Pauler Gyula i. m. II. 91.) Az általános fejetlenség és belzavarokhoz még elemi csapások is járultak. 1223-ban Esztergom városa ismét leégett s ebben az évben nagy marhavész is volt.
1223-ban János érsek is befejezte viszontagságteljes életét.
Az aranybulla kibocsátása után Béla trónörökös, a köréje csoportosúlt reformpárt élén, 1228-ban hozzálátott az elkótyavetélt várföldek visszaszerzéséhez. E nagy munkában hatalmas támaszt nyert a lüttichi származású Róbert, esztergomi érsekben, a ki főleg a pogány kúnok megtérítésében buzgólkodott. De II. Endre és főleg a környezete, az aranybulla végrehajtásával mit sem gondolt, miután pedig Róbert érsek hasztalan intette az elharapódzott visszaélések megtorlására, 1232 február végén az egész országot egyházi tilalom alá vetette. II. Endre ekkor IX. Gergely pápához fordúlt panaszával, a ki Jakab praenestei bíboros püspököt küldte az országba. A pápai követ megérkeztével a király is nagyobb előzékenységet tanúsított az egyházzal szemben. Róbert érseknek visszaadta a polgári földeket, az esztergomi káptalant pedig visszahelyezte ama tized birtokába, melylyel némely zólyommegyei lakosok régtől fogva tartoztak.
Az egyházzal helyreállott béke a beregi erdőben 1233-ban, Szent István napján kiadott oklevélben jutott külsőképen kifejezésre. Visszatérve beregi útjából, szeptember második felében ismét Esztergomban találjuk a királyt, hol a János lovagrend házában a pápai követ, Róbert érsek és több más egyházi és világi előkelőség jelenlétében, II. Endre újból megerősítette és írásba foglalta a Beregben tett ígéretét, melynél fogva pénz-, adó- és vámhívataloknál többé zsidók és izmaeliták nem alkalmaztatnak. Egyszersmind megállapították azt is, hogy mennyi sót, azaz mennyi pénzt tartozik a király adni évenként az egyes egyházaknak. (Millen. Tört. II. 433.)
A beregi egyezmény végrehajtására vonatkozó tárgyalások azonban sokáig elhúzódtak; a pápai követ már a következő évben panaszkodik, hogy a beregi ígéretek beváltása érdekében mi sem történik, Róbert érsek azonban, a ki ismerte a viszonyokat, tudta, hogy a pénzügyeket a szaraczénok kezéből egyszerre kivenni nem lehet. Béla trónörökös még 1234 február 23-án Esztergomban megígérte a pápai követnek, hogy az ő országrészében minden eretneket, vagy más nem keresztényt, mint izmaelitát, vagy zsidót, ki fog írtani.
IV. Béla
II. Endre halálával (1235) a trónt IV. Béla foglalván el, az eladományozott királyi várjavak visszakövetelése az egész országban teljes erővel kezdetét vette. Ez az eljárás azonban sok érdeket sértett, úgy hogy rövid idő alatt a pápai udvar tele volt a püspöki kar, a szerzetes-rendek és a János-lovagok panaszaival.
Béla király Esztergomban tartotta székhelyét, itt született 1239 október 16-án a trónörökös, a kit Róbert érsek Szent István emlékére Istvánnak keresztelt.
Tatárjárás.
Alig egy év múlva a közelgő tatárbetörés híre hozta forrongásba a kedélyeket. Kiev eleste után a mongol áradat csakugyan feltartóztathatatlanúl közelgett hazánk felé. Az 1241. év elején már az egész ország fegyverkezett. Farsang végén maga Béla király is elhagyván Esztergomot, Budára tette át székhelyét, oda hívta a főpapokat és a főurakat, valamint a várnépeket. Az új esztergomi érsek, Mátyás is, a ki a gyászos végű muhi csatában halt meg, eljött Budára.
207A tatárbetörés hírére IV. Béla sietve magához parancsolta esztergomi vitézeit; ezeket előbb Pestre rendelte, majd ők is elmentek a muhi táborba, hol vitézül küzdve, elestek.
A tatárok csak 1242 február hó elején jöttek át a Dunántúlra. Kádán a tatárok egyik vezére előbb Óbudát égette fel, majd innen Esztergom felé vette útját, s útközben a pilisi cziszterczia-apátságot is felgyújtotta. (Békefi Remig: A pilisi apáts. tört. I. 244.) Esztergom ekkorra már meg volt erősítve sánczokkal, fatornyokkal, bástyákkal és mély árkokkal.
A városban gazdag polgárok, franczia és olasz kereskedők laktak, de rajtok kívül még erős őrség is volt.
A tatárok, a mint a város előtt termettek, 30 nagy hajító-gépet állítottak fel, melyekből éjjel-nappal szünet nélkül szórták a köveket a tornyokra és a házakra; azalatt a foglyok ezrei hordták a rőzsét és a földet az árkok kitöltésére. A városbeliek, látva, hogy a falakat és a fatornyokat többé nem védhetik, felgyújtották a külvárosokat és a kőházakban, a palotákban vonták meg magokat.
A tatárok, haragjukban, a miért elestek a gazdag zsákmánytól, faczölöpökkel kerítették körül a várost, hogy senki se menekülhessen, azután megtámadták és egyenként megvették a palotákat, nem kegyelmezve az előkelő úri asszonyoknak sem, a kik - valami háromszázan, - önként felajánlották magukat a tatár vezéreknek. Az egész városból csak mintegy 15-en menekültek meg. Egyedül a vár állott még, melybe a magyarok közül is sokan menekültek. E várban az arragoniai származású Simon ispán parancsolt, mellette Bertram testvére és sok szerszámíjász (kézi hajító, fegyveres vitéz), a kik különösen nagy szolgálatot tettek a vár védelménél. Kádán nem igen erőszakolta az ostromot, hanem csakhamar elvonúlt a hősileg védett vár alól s előbb Székesfehérvár felé vonúlt, majd a király üldözésére sietett. A tatárok visszavonúlásának hírére IV. Béla király a János-lovagok és a Brebiri nemesek társaságában visszatért a tengerpartról az országba, (Pauler Gyula i. m. I. 232. Millenn. Tört. II. 498.), s első gondja az ország védelme volt.
A tatárpusztítás a bástyás városok és várak hiánya tette oly rettenetessé. Azért a király a tatárdúlás utáni években úgy intézkedett, hogy az érsek és a polgárság Esztergomban, a várban lakjék. Az esztergomi polgárok, tehát, a kik átélték a tatárdúlást, felvonúltak a Kis-Duna mellől, a hegyre.
Telepítések
A megfogyott lakosság szaporítása czéljából a király a latin földről számos új vendéget telepített le Esztergomban; még tulajdon palotájáról is lemondott, hogy vendégeit jobban elhelyezze. De a vár csakhamar szűknek bizonyúlt a vendégek befogadására. A polgárok és az érsek, valamint a káptalan között napirenden voltak a viszályok a házhelyek és a telkek kijelölése miatt, míg végre IV. Béla is beleegyezett a polgárok ama kívánságába, hogy ismét a régi város helyén, a Duna mellett telepedjenek le. (Pauler Gyula i. m. II. 258.) A pénzügyi viszonyok rendezésével újra előtérbe lépett a zsidók letelepedése is. IV. Béla szabadalmakkal ruházta fel őket, meghagyván a városoknak, hogy velük úgy bánjanak, mint vendégekkel. A tatárjárás után Esztergomban is számos zsidó család telepedett le, sőt külön zsidó-utcza (városrész) alakúlt.
A tatárjárás után az esztergomi érseki szék sokáig betöltetlen maradt.
Kevéssel azután, hogy IV. Béla visszatért, a pápa Báncza Istvánt nevezte ki az esztergomi egyházmegye kormányzójává, a kinek egyúttal bíbornoki kalapot adott. Az esztergomi káptalan azonban Benedek kalocsai érseket jelölte az esztergomi érseki székre, a kit IV. Béla is óhajtott, de a pápa a maga jelöltjéhez ragaszkodott. Hosszú ideig tartó tárgyalások után végre a szentszék engedett. IV. Incze 1254-ben áthelyezte Benedeket az esztergomi érsekségbe, Báncza István pedig az érsekség jövedelméből 300 márkát kapott évenként.
IV. Bélát ezután hosszabb időre a fiával, István ifjabb királylyal kitört viszály tartotta lekötve, melynek folyamán, hogy híveinek hűségét biztosítsa, pazar kézzel osztogatta a várjavakat.
1265-ben végre létrejött a béke az apa és a fia között, mely után mindketten ismét bőkezűen jutalmazták híveiket a várbirtokokból. De a nemesség ezzel nem elégedett meg, újabb biztosítékokat követelt, miután az "arany bulla" legtöbb rendelkezésére közel félszázad alatt elavúlt.
1267-ben az ország nemesei Esztergom mellett gyűlést tartván, azzal a kéréssel járúltak IV. Béla király és fia elé, hogy erősítsék meg szabadságukat 208és kiváltságukat, melyeket még Szent István királytól nyertek. IV. Béla és fia, István teljesítették e kérést és az "arany bulla" legfontosabb intézkedéseit tíz pontban egybefoglalva, kiváltságlevélben kiadták az egybegyűlteknek.
1269-ben nagy csapás érte Béla királyt. Hasonnevű fia, a ki mindenkor szeretettel ragaszkodott hozzá, elhúnyt. A királyi herczeget Esztergomban, a minoriták templomában temették el, a hova IV. Béla is temetkezni kívánt. Kívánsága szerint rövid idő múlva teljesedett is; 1270-ben Nyúlszigeten (Szent Margit-sziget) utólérte a halál. (Pauler Gyula i. m. II. 357.)
V. István
Béla utóda, V. István király, trónraléptével az esztergomi egyháznak azzal akart kedveskedni, hogy 1270-ben az érseknek örök időre az esztergomi ispánságot, a káptalannak pedig Epelt, - a mai epöli majort, - adományozta. Alig temették el Mária királynőt, IV. Béla özvegyét az esztergomi minoriták templomába, Fülöp érsek az alatt az ürügy alatt, hogy a királyi család hült tetemeinek a székesegyházban van a helyük, Béla király, Mária királyné és Béla herczeg tetemeit átvitette a székesegyházba. De a minoriták a pápához fordúltak, a kinek döntése következtében a sokat hányatott holttesteket ismét visszavitték a minoriták templomába, a hol másodízben eltemették. (Pauler Gyula i. m. II. 363.)
Az II. Ottokár elleni háború befejeztével (1271) V. István figyelme ismét a belügyekre, különösen pedig a birtokállapotok rendezésére irányúlt.
1272-ben kiküldte Sixtus esztergomi olvasó-kanonokot a királyi udvarnokok birtokviszonyainak szabályozására. Ugyanez évben Fülöp esztergomi érsek is panaszt emelt a királynál, hogy IV. Béla halála után konyhanagyja, pecsenyeforgatója, s más szolganépe elhagyván az esztergomi egyházat, szanaszét kóborolnak az országban, azon mesterkedvén, hogy az ország nemeseinek sorába jussanak.
V. István megvizsgáltatván az érsek panaszát, elrendelte a megszökött érseki szolgálmányosoknak országszerte leendő köröztetését, melylyel a nádort bízta meg, kimondván, hogy az érsek népei senki másnak nem szolgálhatnak.
Kevéssel utóbb, hogy V. István elhúnyt, Fülöp esztergomi érsek is elköltözött az élők sorából. Ekkor a Kán nembeli Miklós, erdélyi nagyprépost, Erzsébet királyné kegyencze, az érseki szék elnyerésére törekedvén, miután az esztergomi káptalannal magát megválasztatta, átvette az érseki birtokokat. De nem sokáig bitorolta az érsekség javait, mert 1273 végével a kormány élére került új emberek, Joakim és Németújvári Henrik bán, mindent elkövettek, hogy megfoszszák az érsekségtől. Az esztergomi káptalan, mely az ellene elkövetett erőszakoskodások miatt csupán kénytelenségből választotta meg a Kán nembeli Miklóst érsekké, szinte fellélekzett, hogy megszabadúlhatott a bitorlótól. Érsekké ekkor Benedek budai prépostot választotta meg, a kit IV. László király 1274-ben megerősített.
Időközben az ország kormányában is lényeges változás állott be. Joakimot kibuktatták ellenségei a főhatalomból, mire hívei, a Henrik fiak fellázadtak. E lázadás következtében az 1275-76. év telén az egész Dunántúl folyt a polgárháború. IV. László a Henrik fiak ellen intézett hadjáratai folyamán 1276 márczius közepén Esztergomban tartózkodott
IV. László
1276 nyarán a király kibékült a Henrik fiakkal, a kik ismét a hatalom birtokába jutottak, s Henrik fia Miklós nádor, Iván tárnokmester, Joakim pedig Szlavónia bánja lett. De ez az állapot nem tartott sokáig, mert 1277-ben IV. László elérvén a törvényes kort, átvette az uralkodást, ezzel ismét Erzsébet anyakirályné befolyása kerekedett felül. Ép ez időtájt halt meg Benedek, az esztergomi érsek. A káptalan Henrik fia Péter veszprémi püspököt akarta helyébe megválasztani, de a Kán nembeli Miklós, a ki 1277-ben ismét visszakerült az udvarhoz, fegyveres erővel elfoglalta az érsekséget. A neki nem tetsző kanonokat elkergette, mire a többiek belenyugodtak a változtathatatlanba, s így 1277 végén ismét ő lett a választott esztergomi érsek. A morvamezei csata, (1278), mely II. Otakár hatalmát megsemmisítette, sem hozott az országra áldást. Még ebben az évben a Huntpázmán nembeli Kázmér fiak kezdtek garázdálkodni; különösen a mai Esztergom vármegyének dunáninneni részén elterülő egyházi birtokokat pusztították. Ezt megsínylették az esztergomi János-lovagok is, a kik teljesen elszegényedtek. (Pauler Gyula i. m. II. 449.) A pápa, főleg az egyházi téren tapasztalható bajok orvoslása végett, 1279-ben Fülöp fermói püspököt küldte követként az országba, a ki elsősorban az esztergomi érsekség 209ügyeit kívánta rendbe hozni, melynek kormányát ideiglenesen Ladomér püspök vette át.
A pápai követ a megtartott vizsgálat eredményekép Miklóst elmozdította az esztergomi érsekségtől, s a káptalannak okozott károk megtérítése fejében 600 márka megfizetésére kötelezte. A Kán nembeli Miklós eleinte habozott, de miután az egész főpapi kar elfordúlt tőle, megadta magát.
A pápa Ladomért nevezte ki esztergomi érsekké, Kán nembeli Miklós pedig, a ki síma modorával teljesen megnyerte a pápai követet a maga részére, megmaradt a királyi udvarban, és ott továbbra is megtartotta befolyását.
Mivel azonban IV. László király a pápai követnek tett ígéretét megszegte, tovább folytatván erkölcstelen életmódját, megtörtént a szakítás közötte és az egyház között; az egész ország egyházi átok alá jutott. Ép ekkor halt meg a Kán nembeli Miklós prépost, a ki halálát közeledni érezvén, azt a kívánságát fejezte ki, hogy holttestét vigyék a pápai követ elé.
A pápai követ, a ki ez időtájt Esztergomban időzött, ismervén azt a végzetes befolyást, melyet Miklós prépost a gyermekkirályra gyakorolt, mint minden bajnak okozóját, a bélpoklosok temetőjébe rendelte temettetni. A tömeg értesülvén ez intézkedésről, a temetőbe tódult; útközben az a hír kapott szárnyra, hogy ki követ dob Miklós prépost holttestére, az búcsúban részesül a legátustól. Több sem kellett a népnek, mely a sírkertben levő, még eltemetetlen holttetem köré csoportosúlva, mindegyre sűrűbben dobálta rá a köveket. Rövid idő alatt a holttest fölött oly kőhalmaz emelkedett, mely egy ház magasságát is meghaladta. IV. László, a mint megtudta, miként bántak el kedves emberének holttestével, felette megharagudott a pápai követre, a kit fogságba vetett.
A pápai követ fogsága nagy felháborodást keltett az egyháziak sorában. De Finta erdélyi vajda és a Barsa nembeli Lóránt nem engedték, hogy a dolgok ennyire elfajúljanak, hanem csakhamar kezet fogtak az ország más előkelőségeivel, s magát a királyt is fogságba vetették.
Az 1280. év elején végre béke jött létre a király környezete és az egyház között. A kúnok szabadon bocsátották a pápai követet, a ki ekkor ismét visszatért Esztergomba, hol 1281 őszéig tartózkodott, mikor hazatért Rómába.
A pápai követ távozása után ismét a kúnok befolyása jutott előtérbe, bár a Monoszló nembeli Ladomér esztergomi érsek tapintatos fellépésével meg tudta nyerni a királyt és környezetét. Ladomér nemcsak arról a 400 márkáról mondott le, melyet az anyakirályné tartozott volna Fülöp esztergomi érsek megkárosításáért az esztergomi egyháznak fizetni, de megegyezett a Huntpázmán nembeli Ábrahám fia Tamással is, a ki az egyháznak 3000 márka kárt okozott; de kibékülvén vele, megelégedett 300 márka kártérítéssel is. Viszont IV. László király ez engedékenységet 1283-ban újabb adományokkal jutalmazta. (Pauler Gyula i. m. II. 493.)
1285-ben a tatárok törtek be az országba, de csak a vármegyének dunáninneni részeiben pusztítottak; a lakosság mindenütt felkelvén ellenük, csakhamar kiverte őket.
Mialatt a Dunántúl ismét a polgárháború dühöngött, IV. László, kedvelt kúnjainak társaságában, teljesen az érzéki élvezeteknek adta magát.
Nejének, a szicziliai királyleánynak szomorú sorsa, a kit Nyúlszigeten elzáratott, csakhamar felkeltette a külföldi udvarok részvétét, melyek felszólították Ladomér érseket, hogy szabadítsa ki a királynét lealázó helyzetéből. Ladomér fellépésének meg lett a foganatja, a királyné börtönének ajtai 1287-ben megnyíltak, s Esztergomban rangjához mért fogadtatásban részesült.
1288-ban IV. László előbb Budára jött, majd onnan Esztergom vidékére utazott, a hol - miként kanczellárja mondta, - a múlt kihágásaiból kijózanodva, kibékült Ladomér érsekkel; ennek jeléül 1288 márczius 21-én az esztergomi egyháznak több rendbeli adományt tett.
1288 június 5-én ismét Esztergomban találjuk IV. László királyt, mely alkalommal a nyúlszigeti apáczák összes jogait és birtokait megerősítette.
Ekkoriban a cseh Zawiša lovag is Esztergomban tartózkodott, a ki V. István leányát, Erzsébetet nőül vette. Az új mátkapár a lakodalom után hosszabb ideig volt a királyné vendége Esztergomban.
De IV. László király ezután sem javúlt meg. Nejét Esztergomban hagyva, tovább folytatta kicsapongó életmódját, míg végre elérte a végzete; 1290. július 10-én kedvelt kúnjai orozva meggyilkolták.
210Eközben azonban mindegyre folyt a belháború; különösen az esztergomi érsek birtokai voltak kitéve a pusztításoknak, melyeket a Huntpázmán nembeli Kázmér fia Lampert feldúlt, vagy felégetett.
IV. László halálának hírére Ladomér esztergomi érsek két esztergomi Vilmos-rendű szerzetest küldött Bécsbe, hogy az ott tartózkodó utolsó Árpádivadékot a trónra meghívják.
III. Endre
III. Endre, nehogy az osztrák herczeg akadályokat gördítsen trónfoglalása elé, barátruhába öltözve, titkon elhagyta Bécset, s miután szerencsésen eljutott az ország határáig, a hol már várták hívei, velük Székesfehérvárra ment, s ott az érsek királylyá koronázta. A koronázás után Óbudára országgyűlést hirdetett, melynek befejeztével a király Esztergomba jött, hol szept. 9-én találjuk; innen a Felvidékre, majd Erdélybe utazott.
Míg III. Endre azon fáradozott, hogy személyes megjelenésével az urakat megnyerje a maga részére, azalatt mindazok, a kik a zavarteljes időket saját önző czéljaikra akarták felhasználni, szinte megszakítás nélkül folytatták rablókalandjaikat.
A Duna balpartján, az Esztergommal átellenben fekvő vidéket, főleg a Huntpázmán nembeli Kázmér fiak, László, Lampert és István pusztították.
Az esztergomi egyháznak okozott károkért, azután 1294-ben Kéménd és Bény birtokaikat ítélte meg az országbíró, kárpótlásul az esztergomi érsek javára. Ladomérnak azonban benn a városban is meggyűlt a baja a polgárokkal, a kik a városi palánkon belűl lakó érseki, káptalani és más papi népeket a saját joghatóságuk alá igyekeztek vonni. III. Endre király személyesen jött el Esztergomba, hogy az ellentéteket kiegyenlítse.
1294 közepén végre megtörtént a megegyezés. Ladomér érsek mindennemű pénzbírságot és büntetést elengedett a polgároknak, sőt hosszas rábeszélés után az egyházi átok alól is feloldozta őket. (Pauler Gyula i. m. II. 571.) De már 1294 szept. 14-én 15 mészárost, a káptalannak okozott károkért, kiközösített az egyházból, meghagyván a városi és a kerületi papságnak, hogy ezt az ítéletet szokott módon tegyék közzé.
Midőn 1296-ban III. Endre király Győrön át a pártütő Henrik fiak megfékezésére indúlt, vele ment Ladomér érsek is, a király lelkes híve.
A Henrik fiak megfékezése után Ladomér érseket ismét Esztergomban találjuk. 1297-ben III. Endre király, "lelki és testi épségére", az esztergomi egyház közepén levő régi Mária-oltár helyébe, a templom éjszaki oldalába illesztett kápolnában új oltárt alapított és annak fenntartására Nagymaros dézsmáját rendelte.
Az 1298. év első napjaiban meghalt Ladomér érsek, kiben a király egyik legodaadóbb hívét vesztette el. Utódává Bicske Botond fia Gergely, fehérvári prépostot választották meg, de a választás nem találkozott mindenütt tetszéssel; a püspöki kar inkább János, kalocsai érsek körül csoportosúlt, a ki ez időtől kezdve a papság vezére lett.
A mily rendíthetetlen híve volt Ladomér az Árpádoknak, ép oly kevéssé számíthatott III. Endre király Gergely érsekre.
Gergely érsek, teljesen a szentszék befolyása alatt állván, ha kezdetben nyíltan nem is támogatta a magyar trónra igényt tartó Anjoukat, állást nem mert foglalni, ezért nem is ment el az 1298. év augusztus havának elejére, Pestre hirdetett országgyűlésre. VII. Bonifácz pápa pedig, tekintettel az ország hangulatára, az érsekválasztást függőben hagyta, de 1299 január 28-án Bicskei Gergelyt kinevezte az esztergomi érsekség kormányzójává.
Az Anjouk mindinkább fenyegető fellépése következtében, az ellentét a király és Gergely érsek között egyre élesebbé vált. Gergely választott érsek az 1299. évi országgyűlésen szintén nem jelent meg; maga helyett követeket küldött, a kik a királyt az országgyűlésen az érseki javak háborgatásával vádolták. A főpapi kar tagjai, különösen az erdélyi püspök, mindent elkövettek az ellentétek kiegyenlítésére, de miután minden törekvésük hasztalannak bizonyúlt, Imre váradi püspök a pápához folyamodott, elmondván, miként viselte magát az érsek a koronás király, a püspöki kar és az országgyűléssel szemben. Kiemeli a püspök azt is, hogy Gergely érsek, mint az Anjou-párt egyik oszlopos tagja, a pártütőkhöz csatlakozott.
III. Endre király csakhamar mélyebben érezteté haragját Gergely érsekkel szemben. A székesfehérvári gyűlés után, Demeter pozsonyi és zólyomi főispánt, 213Aba Amádét, az új nádort, a Divék nembeli Barleust és Iroszlót Esztergom elfoglalására küldte, a kik azt 1300 január 29-én rohammal elfoglalták. De III. Endre ezzel nem elégedett meg, s nem csupán az érsekségi javak haszonélvezetétől fosztotta meg Gergely érseket, hanem elmozdította Esztergom vármegye főispánságától is.
Bizánczi arany békecsók-tábla és ereklye tartó a XI. századból.
Oszlopfő-maradványok az elpusztult Szép-templomból. (XII. század.)
Töredék a Szép-templomból. (XII. század.)
Esztergomi latinusok pecsétje. (XII. század.)
Még mire egyet fordúlt volna az esztendő, III. Endre is elköltözött az élők sorából. (1301 január 14.)
Az Árpádok kihaltával, egy évtizedet meghaladó időn át, dühöngő belháborúk Esztergom város fejlődését egy időre megakasztották, de az Anjouk uralmának megszilárdúltával az ősi prímási székhely visszanyerte régi fényét és a fejlődés magas fokára emelkedett.
Kommentáld!