Ugyan napjainkra csak kisebb szakaszai maradtak fenn a szlovákiai Bényt ölelő hármas sáncrendszernek, a település északi részén még mindig ízelítőt kaphatunk belőle, s megérthetjük, hogy a fa-föld szerkezetű várak valódi, komoly erődítést jelentettek a korukban. Itt jó száz méter hosszan maradt fenn a sánc az előtte lévő árokkal együtt – amelyben ma már kis kápolna áll, amihez stációk vezetnek –, a szintkülönbség tíz méter körül lehet. Ugyan a sánc nyilván már vesztett eredeti magasságából, és az árok is feltöltődött, érzékelhetők az ezer esztendővel ezelőtti méretek – ha pedig az egykor a sáncot tartó faszerkezetet is odaképzeljük, nyilvánvalóvá válik, hogy akár nagyobb számú ostromló ellen is védelmet adott volna. Ami nehezebben érzékelhető, az az elkerített terület nagysága, hiszen eredetileg a hármas sáncgyűrű a Garam partjától indulva, félkört leírva futott ki ismét a folyópartra. A teljes védett terület meghaladja a száz hektárt, ami hozzávetőlegesen a középkori Buda kiterjedése (a Vízivárossal együtt), tehát monumentális építészeti alkotás volt.

Bár a fa-föld szerkezetű várak a 10-12. század között meghatározó építmények voltak a Kárpát-medencében, viszonylag sérülékeny építőanyaguk miatt sok helyütt szinte teljesen eltűntek: Ó-Aradvár, vagy Ó-Tordavár sáncai már alig vehetők ki (előbbit szinte beleszántották a környező megművelt földekbe), Bihar és Szabolcs kiterjedése még érzékelhető, azonban ezeknél is alaposan megkoptak a sáncok. A földvárakkal egyébként is mostohán bánt az idő és némiképp az utókor is: bár már a 18. századi katonai térképeken is megörökítették őket, valódi szerepüket a régészet és a történettudomány is csak néhány évtizede kezdte el feltárni. Maga a földvár kifejezés sem fedi pontosan a valóságot, hiszen a sáncok valójában fa- és föld szerkezetűek. Így először egy rácsozatot ácsoltak, vagy kazettarendszert alakítottak ki és ezt töltötték meg földdel, vagyis komoly, mérnöki munkát feltételező építmények voltak. Földvárnak valójában csak az elpusztult sáncokat nevezzük, amelyek faszerkezete elkorhadt vagy leégett, így földfeltöltésük idővel szétomlott.

A 11. században épített fa-föld szerkezetű várak (amelyeket gyakran őskori földvárak átépítésével, megerősítésével emeltek, hiszen az az erődítési forma már a neolitban megjelent) részben az akkor kialakuló vármegyerendszer épített emlékei: sok esetben ispánsági központok voltak, vagyis a kialakuló közigazgatás székhelyei. Nevüket több esetben a mai megyék elnevezései is őrzik, még ha azóta át is rendeződött egy-egy megyén belül a települések fontossági sorrendje: Borsodvárt például Edelény északi végében találhatjuk meg.

Korábban a tatárjáráshoz és az azt követő kővárépítési hullámhoz kötötték a fa-föld szerkezetű várak hanyatlását, ám virágzásuknak már a 12. században leáldozott. A gyakori karbantartást kívánó sáncok közül a városiasodó településekre költözött a közigazgatás. Némelyiket azonban használták még a 13. század közepén, Abaújvár kiállta a tatár ostromot is.

A bényi sáncrendszer sorsa azonban különbözött a többi földvárétól. A feltárások szerint már a 11. század közepén elhagyták, vagyis a kiépülő államigazgatási rendszerben nem kapott szerepet. Történelmi jelentőségére Bóna István régész mutatott rá. A bényi földvár ugyanis – bár a nevét nem említve – a Képes Krónikában is szerepel, István herceg (a későbbi Szent István király) és Koppány harcának leírásakor: „Szent István király azonban összehívta embereit, és Szent Márton hitvalló közbenjárása által kérte az isteni irgalmasság segítségét. Majd összegyűjtötte seregét, és az ellenség elébe indult; a Garam folyó mellett övezték fel először karddal; itt testi épségének őrizetére két főembert rendelt, Hontotés Pázmányt; az egész sereg fejedelmévé és vezérévé pedig német származású vendégét, Vencellint tette meg.”

Ugyan a „Garam folyó mellett” meghatározás ugyancsak nagy területet ölel fel, azonban kizárásos alapon, Bóna István elmélete szerint csak a bényi sáncrendszer lehetett az Istvánhoz hű csapatok gyülekezési helye, katonai tábora. Gézának, majd Istvánnak is a tizenhét kilométerre fekvő Esztergomban volt a székhelye, azonban a Pilis északi csücskére épült vár közelében nagyobb sereg ellátására csak a Garam torkolatvidéke volt alkalmas. A 10-11. század fordulóján ugyanis a magyar csapatok még elsősorban a keleti típusú könnyűlovassághoz tartoztak, Hont, Pázmány és Vencellin nyugati nehézlovasságként legfeljebb a király eliterői lehettek. A könnyűlovas harcmodor során azonban váltott lovakat használtak, így egy lovashoz legalább három ló tartozott. Csupán ezer Koppány ellen induló harcost feltételezve háromezer ló legeltetésére szükséges területet kellett találniuk, amire a legalkalmasabb bényi sáncoktól délre elterülő torkolatvidék lehetett.

A bényi földvár azonban nem a Koppány elleni harc miatt született: építésére, mint azt a leletanyag is alátámasztotta, a 10. század közepe után, Géza fejedelem korában került sor. Sajnos ez, a 955-ös augsburgi csatavesztést, a nyugati irányú kalandozások lezárultát követő időszak az, amiről nincsenek írott források, ám feltételezhető, hogy Gézának a fejedelemség területét növelő belső hatalmi harcokban bőségesen voltak fegyveres konfliktusai, így szinte bármikor bevethető seregre volt szüksége – Bóna István szerint eredetileg ennek elhelyezésére szolgált a hatalmas erőd, ami így a 10. századi építészet szinte egyetlen emléke.

Bár a földvárat már a 11. században elhagyták, belső magjában hamarosan falu épült (a Krónika szerint a területet Hont fia, Bynkapta meg, innen a név). A Garam partján, a falu szívében a 12. századi körtemplom, az első plébánia és a 13. században emelt, majd többször modernizált nagytemplom áll. Vélhetően ez volt a hajdani erőd központja is, az egyik lehetséges helyszíne a magyar királyság születésének, ahol a fiatal és harcban nyilván tapasztalatlan Istvánt a német lovagok „karddal övezték fel”.

Buzás Gergely régész-művészettörténész alapján