A megnyert, dicsőséggel befejeződött háborúk, csaták után – mint minden sikeres emberi vállalkozást követően – mindig eljött az áldomás órája. Zrínyi Miklós, a híres törökverő is neszmélyi borral koccintott a győzelemre. Számtalan komáromi szerző, illetve Komárommal foglalkozó író említi a neszmélyi bort. Mikszáth Kálmán Jókairól szólva írja: „A várost még akkor nem övezték vasgyűrűként bástyák és sáncok. Nyílt volt a Csallóköz felől, terjeszkedhetett. A Vág-Duna partján óriási fakereskedések virágoztak. A győri Dunát ellepték a gabonaszállító hajók. Ezeket helyi »superok« készítették, s egész Zimonyig hordták a komáromi ipartermékeket, melyek nagy része Szerbiába vándorolt. A halászok óriási vizákat fogtak és szállították Pozsonyba, sőt Bécsbe is. A borkereskedést a közel fekvő neszmélyi szőlők élénkítették.”

A jó neszmélyi borocska nem hiányozhatott a komáromiak asztaláról. Ahogy ezt Jókai Esztinek lánya, Váli Mari leírja, ők is ezzel kínálták a náluk vendégeskedő Petőfit: „Ez valami idegen, – vélte kedves apám és sietett kinyitni az ajtót, melyen egy szokatlan öltözetű, az én Móric bátyámnál jóval alacsonyabb, barna fiatalember jött be gyors mozdulattal, s mintha az én kis Móric bátyámon kívül mást nem is látott volna, hozzá sietett átölelte. – Rád találtam hát végre, Marci szentem! – mondá örvendezve. – Petőfi ez a jó fiú, kedves Eszti néném, Feri bátyám! – magyarázta a feltalált és megölelgetett »Marci szentem«.

Te csak megtaláltál, – folytatá aztán Petőfihez szólva – mert nem voltam elveszve! De hát te »hol jársz itt, ahol a madár sem jár?« Hát tudod, kint sétáltam, mint az árva gólya, a Duna-parton, mikor a Bécs felé menő gőzös indulóban volt; gondoltam: egy ugrásra meglátogatlak […] rossz fiú, mert már tán egészen el is feledkeztél rólam? Kis ideig még elévelődtek, beszélgettek ott együtt az enyémekkel, azután elmentek a szigetbe sétálni, kedves anyám szíves hívására megígérte, hogy vacsora idejére visszajönnek […]. Kedves anyám azért elkészítette a mi »tiszta szobánkat« s különösen arra volt gondja, hogy egy kis asztalkát telerakott jóféle neszmélyivel megtöltött üvegekkel.”

Szinnyei József mindenkinél részletesebb leírását adja a szülővárosának XIX. századi arculatáról: „Komárom fénykorának a múlt század 30-as éveit tartom. Ekkor volt virágzásban nálunk az ipar és kereskedés […]. A borkereskedést is nagyban előmozdította a szomszéd almási és neszmélyi szőlők jó minőségű termése, a beszerzett borok legnagyobb mennyiségét a városban fogyasztották el, különösen a várbeli katonák, kik a rendes piaci vásárt is élénkítették. A városi polgárok jóléte, gyarapodása eléggé kitűntethető az által is, hogy a belvárost kivéve, csaknem minden családnak volt házi kertje s a Duna-szigeten gyümölcsöse.”

Az egykori neszmélyi borvidék községeinek szőlőterülete 1935-ben

Erre a szőlőbirodalomra, a Melegesre, az itteni Palugyai(Ziegler)-kúriára épült az 1930–1940-es évek mesés tündérvilága, melynek bemutatása a híres komáromi írótól, Baranyai Józseftől maradt ránk, aki 1941-ben szerzett élményeit, tapasztalatait Jártál már Melegesen? címen publikálta a Komáromi Lapokban: „A Meleges tetején terjedelmes fennsík van, amely kiválóan alkalmas szőlőtermelésre. Igen sok napfényt kap, innen kapta a Meleges nevet. […] A Palugyaiak nagy kiterjedésű szőlőt létesítettek ott […] és kastélyszerű úrilakot építettek. Voltak itt istállók, cselédlakások […]. Hatalmas pincék bolthajtásos alagútjai száz és száz hatalmas boros hordót rejtettek magukban.”

A Palugyai családtól a XX. század elején, Ziegler Albert komáromi kereskedő vásárolta meg ezt a híres szőlőbirtokot. „Meleges ettől kezdve a komáromiak kedvenc kirándulóhelye lett. Ziegler a szíves, vendégszerető házigazda gyakran látott hatalmas vendégsereget melegesi birtokán. Egy emlékkönyvet nyitott a vendégek számára, amelyben igen sok szellemes feljegyzést olvashatunk komáromi előkelő férfiaktól, akik nagy szerepet játszottak a komáromi társadalmi, politikai és kulturális életben. Így például Tuba János volt komáromi képviselő [ő mondta Budapesten Klapka tábornok koporsója felett a búcsúbeszédet], is szellemes sorokban emlékezik meg a Melegesen töltött kedves órákról, ahol a terített asztalokon a pompás melegesi bor mellett ott piroslott a neszmélyi sült kacsa, liba, csirke, a neszmélyi halpaprikás, halászlé […].

Melegesre a feljutás gyalogszerrel nagyon könnyű, de akit a jó Isten nagyobb terjedelemmel vagy gyengébb lábakkal vert meg, annak bizony járművet kell igénybe vennie. De nem ám valami modernet, mondjuk autót, mert ide legmegfelelőbb az ökrös szekér […]. Az út görgeteg kövekkel fedett és elég agyrázkódással jár a szekér deszkáján való ülés. Legokosabb, ha az ember a szekér fenekére ül és hátul a lábát lelógatja, így csökken a szekér rázása […]. Ha azonban az ember feljut ebbe a földi paradicsomba, elfelejt minden szekérrázást és ijedséget […] mert a gyönyörű kilátás mindenért kárpótol. És ha a szíves házigazda és háziasszony dúsan terített asztalához ülünk, akkor meg szinte félve nézzük az óránkat, hogy jaj – a vidám évelődés, anekdotázás, humanizálás, kedves kötekedés mellett –, de gyorsan múlik az idő, és egyszer mégis csak haza kell menni.”

Természetesen élénk társasági élet zajlott a kisebb pincékben is. Bíró Gyula gárdonyi, Kecskés István sertés-völgyi, avagy Ipovitz András melegesi présházában gyakran összejöttek a komáromi szőlősgazdák. A jeles birtokosok büszkeséggel hozták ki tökhébérben a pincéből a nektárt, s jó messziről spriccelték be a vendégek poharába a finom nedűt. Mert akkor gyöngyözik ám igazán, ha úgy szakértően – nem öntve, éppen csak gombostűnyi réssel – engedi ki a gazda. Aztán: hogy vizsgálták a színét, a gyűrűjét, az illatát. Valóságos akadémiai vitanapot tartottak, mielőtt megkóstolták és megrágták volna az „anyatejet”, ahogy ők nevezték.

Az asszonyok sosem vegyültek a férfiak társaságába. Kiültek a présház elé; kötöttek, horgoltak, beszélték a család gondját, baját, tervezték gyermekeik jövőjét. Hol dicsekedtek, hol könnyes szemmel panaszkodtak. Mert már ilyen az ember; a jót is, a rosszat is ki kell adnunk magunkból.

Odabent a présházban egészen más volt a téma. Ott komoly dolgokról folyt a szó. Néha a termés kérdése is előkerült, de az egészen másodrendű téma volt. Jómódú komáromi urak voltak ők: tanárok, orvosok, kereskedők. Számukra a szőlőtermelés csak kikapcsolódást, kirándulási lehetőséget jelentett. A szőlőt végeredményben egy-egy vincellér gondozta. Ő fogadta a kapásokat és szüretkor ökrös fogatokat.

Az egykori neszmélyi szüret hangulatát, idézi a Komáromi Lapok alábbi néhány sora: „Neszmélyen kedélyes szüreti mulatság volt f. hó 11-én, Dolecskó Mihály úr szöllőjében. A társaság részint hajón, részint kocsikon rándult ki oda, hol is a tatai jó hírű czigánybanda vidám hangulatot keltő muzsikája és a házi úr igazi magyaros vendégszeretete fogadta. A szüreti felköszöntőkkel fűszerezett ebédet tánc követte, melynek csak a bekövetkező setétség vetett véget, hogy kezdetét vegye a Schubert kapitány úr által kiváló ügyességgel rendezett és pompásan sikerült tüzijáték, mely egy óra hosszat tartott. Csak a késő esti órákban vett búcsút a társaság a szívélyes háziaktól.”

A komáromi vendéglősök nagy része még a XX. század negyvenes éveiben is Neszmélyről szerezte be a szükséges bormennyiséget. A bor származási helye megkülönböztető rangot jelentett a vendéglőnek. Ki is akasztották a vendéglő ajtajára, tájékoztató táblájukat: „Neszmélyi bort mérünk.” Szüret idején – zsebben a fokmérővel – járták a komáromi vendéglősök a neszmélyi pincéket, és kóstolgatták, mérték a mézédes mustot. A Fehér, a Kopócs, a Laky vendéglős ismert alakja volt ezekben az években az itteni pincéknek, présházaknak.

Az 1945 utáni évek s a Rákosi-éra nem kedvezett a szőlészetnek, bortermelésnek. A helyi tanácsi jegyzőkönyvek tanúsága szerint a község vezetése első ízben 1962-ben foglalkozott, ha érintőlegesen is, a szőlő- és gyümölcstermesztéssel. A téesz zárszámadásából kiderül, hogy 1961-ben tizenegy katasztrális hold szőlőt telepítettek. Ekkor 46 mázsa szőlő, 59 hektoliter bor termett.

A gazdák és a szőlőtermesztéshez kapcsolódó mesterek ekkorra már feladták a reményt. Így eshetett meg, hogy 1963-ban egy kádárműhely teljes felszerelésével bekerülhetett a tatai Kuny Domokos Múzeum gyűjteményébe. Szerencsére korai volt a bánat, mivel ettől az évtől kezdődően mégis megindult a szőlőtelepítés. Egy évvel később már traktort szerez be a téesz az új telepítésű szőlők művelésére. 1964-ben már a szőlészetet tekinti egyik fő profiljának a szövetkezet vezetése, ezt 36 katasztrális hold telepítése nyomatékosítja.

teljes leírás